The Help

A segítség
(The Help – 2011)

Nem csak a sport az amerikai filmipar úton-útfélen feltűnő témája, de a diszkrimináció, a fehér és fekete emberek közti feszültség is a forgatókönyvírók kifogyhatatlan forrásának tűnik. Utóbbi kérdéskörrel foglalkozik a The Help is, amely ugyan könyvadaptáció, de mégis magával hordozza a divatos hollywoodi vélekedést is a témához való hozzáállást illetően – ettől még nem lesz rossz, csupán minden pillanatában amerikai.

Az ’60-es évek elején, valahol az Egyesült Államok déli részén, egy Jackson nevű kisvárosban teljesen elfogadott (törvénybe iktatott) a faji megkülönböztetés, s a néger cselédeknek folyamatos megaláztatást kell elszenvedniük gazdag, fehér főnökeiktől, akiket talán pont ők neveltek fel évekkel korábban. Skeeter, a főiskolát végzett, írói terveket dédelgető fiatal lány úgy dönt, hogy a semmibe vett cselédségről ír egy könyvet, bemutatja az ő szemszögüket is a fehérek hatalmával szemben. Segítségére lesznek a környékbeli négerek, közülük is leginkább Aibileen és Minny – akik már láttak egy-s-mást életük folyamán.

Tate Taylor rendező le sem tagadhatná, hogy alkotásával kritikai elismerésekre, illetve elsősorban az Oscar szobrocskára vágyik. Forgatókönyve kiválóra sikerült, bár közel sem az eredetiséget miatt. Ugyanazokat a sablonokat mutatja be, amelyeket már ezerszer láttunk, meglepően kiszámítható és ismerős fordulatokkal dolgozik, ám mégis olyan formában adja elő, hogy nincs kedvem lázadni miatta. Sikeresen elkerüli az igazán giccses jeleneteket, meglepően ügyesen vált a könnyedebb hangulatú, humoros pillanatokról a drámaibb és meghatóbb momentumokra. Mivel a film gyakorlatilag egyszerre lesz vidám és szomorú is, hiányoznak a pátoszos vagy netalán csöpögős percek, de ez csak előnyére válik a produkciónak.

A történetvezetésben semmi új vagy eredeti sincs, mégis képes ésszerűen és kevésbé tolakodóan elmesélni az erkölcsi tanulságot. Minden didaktikus hajlandóság mellett hiányoznak az igazán realista, emberközeli és letaglózó jelenetek, inkább az amerikai közönség számára könnyen fogyaszthatóan és nagy adagnyi cukormázzal leöntve tálalja a témát. Hiába akadnak dühítően ellenszenves szereplők, akik igazi utálattal viseltetnek a négerek iránt, hiába létezett diszkrimináció és faji gyűlölet, azért a jók számára mindenképpen happy enddel kell zárulnia a történetnek. A kissé túlhúzott befejezés előtt azért elég sok játékidő volt, hogy elég érzelemmel és faji kérdésre adott válasszal árassza el a nézőt, akik között feltehetően szép számmal lesznek az Akadémia tagjai is.

A vizuális megvalósítás viszont hibátlanul sikerült. A kora hatvanas évek világának minden eleme megelevenedik szemünk előtt a tükörfényes Caddilac-ektől a feltupírozott hajú hölgyekig, minden alátámasztja a szép, bár itt-ott problémával küszködő amerikai álmot. A színészek kivétel nélkül kitűnően játszottak, élükön Viola Davisszel és Octavia Spencerrel, akik a társadalmi hierarchiában alul álló cseléd képét testesítik meg. Emma Stone lelkes és szókimondó újságírónője inkább aranyos, mint úgy igazán remek, de a fehér elnyomás szószólója, a már irritálóan eltúlzott karakterű Bryce Dallas Howard már tehetségével is kitűnik a többiek közül. Végül illik még említeni Jessica Chastaint, aki hasonlóan nagyszerű volt, mint kolléganői.

A segítség igazi amerikai film, s ehhez hozzátartozik az emészthető tálalás is, melynek a súlyosabb témákat kísérnie kell. A remek színészek és a hatásos látvány mellett az ügyes forgatókönyv is kevésbé tűnik manipulatívnak vagy zavaróan erőltetettnek, mindenképpen az Oscar-díjak egyik legnagyobb várományosa lehet. Én behódoltam a divatos ízlésnek, talán ezért érzem jogosnak a 8,5/10 pontot is.