2011 címkéhez tartozó bejegyzések

Win Win

Win Win
(Win Win – 2011)

Thomas McCarthy neve eddig nem sokat mondott számomra, hiszen egyedül a hangulatos Up!-ot láttam, melynek a forgatókönyvét jegyzi. Most az írás mellett a rendezőséget is elvállalta, ráadásul a főszerepben Paul Giamattit láthatjuk, akinek viszont már sok kiváló filmet köszönhetünk. A tavalyi év során számos kritikus megkedvelte a Win Wint, ezért is figyeltem fel rá, s azt kell mondanom, hogy egyáltalán nem bánom a megnézését, egy egészen szórakoztató feelgood drámát nézhetnek meg az érdeklődők.

Mike Flaherty életét követhetjük figyelemmel, aki a délelőttök során ügyvédi praxisát gyakorolja – bár nincs túl sok ügyfele -, a délutánonként pedig birkózóedzőként tevékenykedik. Családjával ugyan boldogok, de mégis pénzszűkében vannak, így Mike úgy dönt, hogy elvállalja egy öreg férfi gyámságát a neki juttatott pénzösszegért cserébe, még ha ez nem is túl legális. Amikor azonban felbukkan a férfi unokája, miszerint elszökött otthonról,  a gondok csak fokozódnak, habár hamarosan kiderül, hogy a fiú nagyszerű sportoló.

A független filmek hatalmas erénye, hogy nem akarnak igazán meghatóak és szentimentálisak lenni, inkább csak nyugodt tempóban mesélni, valósághű és természetes pillanatokkal. A Win Win esetében is ez történik, egyszerre lehetünk tanúi egy fejlődéstörténetnek, egy családi drámának és egy sportfilmnek, de minden összhangban van, nem lesz giccses vagy könnyfakasztó, megmarad a maga életű stílusában.

A karakterek gyakorlatilag az első pillanattól megkedvelhetőek, reakcióik és gesztusaik olyanok, mint a való életben, noha ez leginkább a színészeknek köszönhető. Paul Giamatti csak ritkán jut főszerephez, de akkor megmutatja tehetségét, ezúttal is nagyszerűen játszott. A többiekre sem lehet panasz, akadnak nevesebb mellékalakok is, de azért az unoka szerepében, Alex Shaffer volt a másik kiemelkedő.

Mindenképpen megérte megnézni a Win Wint, a tavalyi filmben egy érdekes történetű, hangulatos stílusban előadott feelgood drámát láthattam, kiváló színészek tolmácsolásában. A valósághű környezet és a természetes pillanatok sokat segítettek az igazi szórakozásban, én nagyon élveztem. Pontszámilag talán 8,5/10.

Reklámok

Tintin kalandjai

Tintin kalandjai
(The Adventures of Tintin: The Secret of the Unicorn – 2011)

A 2011-es év Steven Spielberg számára az ellentmondások jegyében telt. Ugyan a Hadak útján című rendezése a kritikusok és szakmabeliek többségének kifejezetten nem tetszett (én magam sem voltam elragadtatva a szentimentális filmeposztól), végül hat Oscar-jelölést is be tudott zsebelni. Ezzel szemben a Tintin kalandjairól az interneten böngészve számtalan pozitív véleményt lehetett olvasni, ám az amerikai filmakadémia mégis mindösszesen egy kategóriában tartotta esélyesnek az aranyszobrocskára (az is a zenéért járt volna). De ez nekünk, az érdeklődő nézőknek különösebb fontossággal nem bír – az viszont annál inkább, hogy az animációs mű rendkívül szórakoztatóan sikerült, bátran ajánlom az egész családnak.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.


Egy hét Marilynnel

Egy hét Marilynnel
(My Week with Marilyn – 2011)

Marilyn Monroe-ról sokan, sokféle filmet próbáltak már készíteni, melyek között akadt jobb és rosszabb is, ám az mindegyikben azonos, hogy valami újat szeretett volna hozzáadni a legendához. Az Egy hét Marilynnel sem lóg ki igazán a sorból, habár ezúttal csupán úgy mutatja be a bűbájos színésznőt, ahogy azt a mítosz után elképzeljük: egy törékeny és érzékeny lelkű, de rendkívül tehetséges fiatal lányt láthatunk, aki egyszerre volt szépségideál, rajongott sztár, mindenki álma és a világ leghíresebb hölgye. Persze az igazi természetét már sosem ismerhetjük meg, hiszen az évek során annyiszor alkották újra jellemét, hogy a valóság már rég eltűnt, s helyette be kell érnünk a filmjeiből sugárzó ábránddal.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.


A leleményes Hugo

A leleményes Hugo
(Hugo – 2011)

Az idei Oscar-díjra jelölt alkotásokat végignézve úgy tűnik, mintha a készítők összebeszéltek volna, hiszen többen is a múltat vették górcső alá. Woody Allen a maga romantikus stílusában nosztalgiázik a század eleji Párizsban, Michel Hazanavicius a klasszikus fekete-fehér némafilmet idézte meg a vásznon (azóta tudjuk, hogy ezzel meg is nyerte a legjobb filmnek járó aranyszobrocskát), míg Steven Spielberg a mára már – talán megérdemelten – elfeledett filmeposz műfajában készítette el legújabb meséjét. A sorból Martin Scorsese sem maradhatott ki és egy könnyed családi kalandfilm álcája alatt tálalta mondanivalóját az emlékekről, amelyek kissé talán fájdalmasak, de ugyanannyira hozzátartoznak a személyiségünkhöz, mint a jelen eseményei.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.


Utódok

Utódok
(The Descendants – 2011)

Ha valamit lehet dicsérni az Oscar-díjban, akkor az mindenképpen az, hogy reflektorfénybe állít olyan alkotásokat is, amelyekről egyébként nem biztos, hogy hallanánk, így viszont nagyobb kedvet érzünk a megnézésükre, s talán megismerünk néhány olyan produkciót is, melyek később is emlékezetesek maradnak. Alexander Payne rendező legújabb filmje nem tör nagy babérokra, nem akar valami teljesen újat és megmásíthatatlant létrehozni, inkább csak a maga nyugodt, kényelmes tempójában elmesél egy emberközeli és valósághű történetet Hawaii egzotikus és boldognak tűnő környezetében.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.


Martha Marcy May Marlene

Martha Marcy May Marlene
(Martha Marcy May Marlene – 2011)

A cím már önmagában is rejtélyes. Vajon hány szereplőre utal a négy női név, s azok vajon milyen kapcsolatban állnak egymással? Még a film megnézése után sem lehetünk teljesen biztosak a jelentésében, ám mire odáig eljutunk, talán már nem is lesz fontos. Sean Durkin első nagyjátékfilmjével a Sundance Filmfesztiválon tűnt fel, s miután rögtön díjazták is a rendezői munkáért, a világ számos pontján mutatták be és zsebelt be neves díjakat. Az érdeklődők egy furcsa lélektani drámát tekinthetnek meg, mely depressziós légkörével és érdekes kérdésfeltevéseivel könnyen belophatja magát a nézők szívébe, azonban zavaros hangulatvilága és ködös mondanivalója miatt közel sem hiszem, hogy mindenkinek tetszeni fog.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.


A tetovált lány

A tetovált lány
(The Girl with the Dragon Tattoo – 2011)

David Fincher is a tőle megszokott professzionalizmussal szőtte a szálakat, de még ő sem tudott a korrektnél sokkal jobb thrillert létrehozni, az átlagosságon csak a könnyen fogyasztható társadalmi mondanivalóval tudott túllépni. Legyen szó a nőellenességről, a nácizmusról vagy éppen a szólásszabadság kérdéséről, csak annyira mélyed bele, hogy ne kelljen igazán moralizálni vagy elgondolkodni, de végig ott motoszkáljon bennünk az érdeklődés. A kitűnő karakterek és a szórakoztató történet profi megvalósítással párosul, együtt élvezetes kikapcsolódást biztosítanak a nézők számára – viszont az erőszakos jelenetek miatt szigorúan csak 18 éven felülieknek.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.