2011 címkéhez tartozó bejegyzések

Win Win

Win Win
(Win Win – 2011)

Thomas McCarthy neve eddig nem sokat mondott számomra, hiszen egyedül a hangulatos Up!-ot láttam, melynek a forgatókönyvét jegyzi. Most az írás mellett a rendezőséget is elvállalta, ráadásul a főszerepben Paul Giamattit láthatjuk, akinek viszont már sok kiváló filmet köszönhetünk. A tavalyi év során számos kritikus megkedvelte a Win Wint, ezért is figyeltem fel rá, s azt kell mondanom, hogy egyáltalán nem bánom a megnézését, egy egészen szórakoztató feelgood drámát nézhetnek meg az érdeklődők.

Mike Flaherty életét követhetjük figyelemmel, aki a délelőttök során ügyvédi praxisát gyakorolja – bár nincs túl sok ügyfele -, a délutánonként pedig birkózóedzőként tevékenykedik. Családjával ugyan boldogok, de mégis pénzszűkében vannak, így Mike úgy dönt, hogy elvállalja egy öreg férfi gyámságát a neki juttatott pénzösszegért cserébe, még ha ez nem is túl legális. Amikor azonban felbukkan a férfi unokája, miszerint elszökött otthonról,  a gondok csak fokozódnak, habár hamarosan kiderül, hogy a fiú nagyszerű sportoló.

A független filmek hatalmas erénye, hogy nem akarnak igazán meghatóak és szentimentálisak lenni, inkább csak nyugodt tempóban mesélni, valósághű és természetes pillanatokkal. A Win Win esetében is ez történik, egyszerre lehetünk tanúi egy fejlődéstörténetnek, egy családi drámának és egy sportfilmnek, de minden összhangban van, nem lesz giccses vagy könnyfakasztó, megmarad a maga életű stílusában.

A karakterek gyakorlatilag az első pillanattól megkedvelhetőek, reakcióik és gesztusaik olyanok, mint a való életben, noha ez leginkább a színészeknek köszönhető. Paul Giamatti csak ritkán jut főszerephez, de akkor megmutatja tehetségét, ezúttal is nagyszerűen játszott. A többiekre sem lehet panasz, akadnak nevesebb mellékalakok is, de azért az unoka szerepében, Alex Shaffer volt a másik kiemelkedő.

Mindenképpen megérte megnézni a Win Wint, a tavalyi filmben egy érdekes történetű, hangulatos stílusban előadott feelgood drámát láthattam, kiváló színészek tolmácsolásában. A valósághű környezet és a természetes pillanatok sokat segítettek az igazi szórakozásban, én nagyon élveztem. Pontszámilag talán 8,5/10.


Tintin kalandjai

Tintin kalandjai
(The Adventures of Tintin: The Secret of the Unicorn – 2011)

A 2011-es év Steven Spielberg számára az ellentmondások jegyében telt. Ugyan a Hadak útján című rendezése a kritikusok és szakmabeliek többségének kifejezetten nem tetszett (én magam sem voltam elragadtatva a szentimentális filmeposztól), végül hat Oscar-jelölést is be tudott zsebelni. Ezzel szemben a Tintin kalandjairól az interneten böngészve számtalan pozitív véleményt lehetett olvasni, ám az amerikai filmakadémia mégis mindösszesen egy kategóriában tartotta esélyesnek az aranyszobrocskára (az is a zenéért járt volna). De ez nekünk, az érdeklődő nézőknek különösebb fontossággal nem bír – az viszont annál inkább, hogy az animációs mű rendkívül szórakoztatóan sikerült, bátran ajánlom az egész családnak.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.


Egy hét Marilynnel

Egy hét Marilynnel
(My Week with Marilyn – 2011)

Marilyn Monroe-ról sokan, sokféle filmet próbáltak már készíteni, melyek között akadt jobb és rosszabb is, ám az mindegyikben azonos, hogy valami újat szeretett volna hozzáadni a legendához. Az Egy hét Marilynnel sem lóg ki igazán a sorból, habár ezúttal csupán úgy mutatja be a bűbájos színésznőt, ahogy azt a mítosz után elképzeljük: egy törékeny és érzékeny lelkű, de rendkívül tehetséges fiatal lányt láthatunk, aki egyszerre volt szépségideál, rajongott sztár, mindenki álma és a világ leghíresebb hölgye. Persze az igazi természetét már sosem ismerhetjük meg, hiszen az évek során annyiszor alkották újra jellemét, hogy a valóság már rég eltűnt, s helyette be kell érnünk a filmjeiből sugárzó ábránddal.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.


A leleményes Hugo

A leleményes Hugo
(Hugo – 2011)

Az idei Oscar-díjra jelölt alkotásokat végignézve úgy tűnik, mintha a készítők összebeszéltek volna, hiszen többen is a múltat vették górcső alá. Woody Allen a maga romantikus stílusában nosztalgiázik a század eleji Párizsban, Michel Hazanavicius a klasszikus fekete-fehér némafilmet idézte meg a vásznon (azóta tudjuk, hogy ezzel meg is nyerte a legjobb filmnek járó aranyszobrocskát), míg Steven Spielberg a mára már – talán megérdemelten – elfeledett filmeposz műfajában készítette el legújabb meséjét. A sorból Martin Scorsese sem maradhatott ki és egy könnyed családi kalandfilm álcája alatt tálalta mondanivalóját az emlékekről, amelyek kissé talán fájdalmasak, de ugyanannyira hozzátartoznak a személyiségünkhöz, mint a jelen eseményei.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.


Utódok

Utódok
(The Descendants – 2011)

Ha valamit lehet dicsérni az Oscar-díjban, akkor az mindenképpen az, hogy reflektorfénybe állít olyan alkotásokat is, amelyekről egyébként nem biztos, hogy hallanánk, így viszont nagyobb kedvet érzünk a megnézésükre, s talán megismerünk néhány olyan produkciót is, melyek később is emlékezetesek maradnak. Alexander Payne rendező legújabb filmje nem tör nagy babérokra, nem akar valami teljesen újat és megmásíthatatlant létrehozni, inkább csak a maga nyugodt, kényelmes tempójában elmesél egy emberközeli és valósághű történetet Hawaii egzotikus és boldognak tűnő környezetében.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.


Martha Marcy May Marlene

Martha Marcy May Marlene
(Martha Marcy May Marlene – 2011)

A cím már önmagában is rejtélyes. Vajon hány szereplőre utal a négy női név, s azok vajon milyen kapcsolatban állnak egymással? Még a film megnézése után sem lehetünk teljesen biztosak a jelentésében, ám mire odáig eljutunk, talán már nem is lesz fontos. Sean Durkin első nagyjátékfilmjével a Sundance Filmfesztiválon tűnt fel, s miután rögtön díjazták is a rendezői munkáért, a világ számos pontján mutatták be és zsebelt be neves díjakat. Az érdeklődők egy furcsa lélektani drámát tekinthetnek meg, mely depressziós légkörével és érdekes kérdésfeltevéseivel könnyen belophatja magát a nézők szívébe, azonban zavaros hangulatvilága és ködös mondanivalója miatt közel sem hiszem, hogy mindenkinek tetszeni fog.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.


A tetovált lány

A tetovált lány
(The Girl with the Dragon Tattoo – 2011)

David Fincher is a tőle megszokott professzionalizmussal szőtte a szálakat, de még ő sem tudott a korrektnél sokkal jobb thrillert létrehozni, az átlagosságon csak a könnyen fogyasztható társadalmi mondanivalóval tudott túllépni. Legyen szó a nőellenességről, a nácizmusról vagy éppen a szólásszabadság kérdéséről, csak annyira mélyed bele, hogy ne kelljen igazán moralizálni vagy elgondolkodni, de végig ott motoszkáljon bennünk az érdeklődés. A kitűnő karakterek és a szórakoztató történet profi megvalósítással párosul, együtt élvezetes kikapcsolódást biztosítanak a nézők számára – viszont az erőszakos jelenetek miatt szigorúan csak 18 éven felülieknek.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.


Fifti-fifti

Fifti-fifti
(50/50 – 2011)

A halállal nem szokás viccelődni – a rákkal pedig főleg nem. Mégis, vannak olyan helyzetek, amikor szükség van arra, hogy az élet pozitívabb oldalát szemléljük, hogy tudjunk örülni az örömöknek és ne süllyedjünk mély letargiába. A Fifti-fifti ezt a folyamatot próbálja meg bemutatni, s egészen különös, szinte vidám hangulatba kerülünk, miközben egy olyan súlyos betegségről nézünk képsorokat, amelynél a szomorúság és a meghatottság sokkal odaillőbb reakciónak tűnik. Ez adja az alkotás igazi varázsát: képes humorosan beszélni egy komoly témáról, meglepően jó arányérzékkel találja el a szükséges dráma mennyiségét, bár talán pont emiatt veszít hatásosságából.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.


The Artist

A némafilmes
(The Artist – 2011)

Mondhatnám, hogy egészen újszerű élménynek tűnik A némafilmes, de ennél árnyaltabb a kép. A fiatalabb generációt nem hiszem, hogy olyan könnyen meghódítja, hiszen nem tud versengeni a modern idők filmjeivel, egyedül a nosztalgikus érzet miatt nem érezzük magunkat becsapva. Ettől függetlenül nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek (nem csak sznoboknak!), aki kíváncsi a régi idők mozijára, vagy úgy érzi, hogy a színes filmek világából muszáj egy kicsit kilépni, számukra a múlt fog életre kelni arra a 100 percre. A magam részéről a két véglet között helyezkedem el, egyszerre varázsolt el a hangulat és éreztem azt, hogy mindez nem elegendő az elvárásokhoz – mindenesetre a következő tíz évre bőven elegendő volt ez a fekete-fehér alkotásokból.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.


Hadak útján

Hadak útján
(War Horse – 2011)

Steven Spielberg neve egyet jelent az olyan, lassan klasszikusnak számító produkciókkal, mint a Ryan közlegény megmentése, az E. T. – a földönkívüli, a Jurassic Park vagy éppen az Indiana Jones filmsorozat. Legújabb alkotása talán nem lesz olyan híres és széles körben tisztelt, mint a korábban említettek, ám egy olyan műfajt elevenít fel, mely a modern korban – talán teljesen jogosan – a háttérbe szorult. Ez pedig a filmeposz, amely a fiatalabb korosztály számára mesél sokszor hatásvadász és már zavaróan giccses eszközökkel az életben igazán fontos erényekről, a bátorságról és a kitartásról, melyekkel még a legmostohább körülmények között is túl lehet élni – a Hadak útján esetében mindezt egy ló nézőpontjából láthatjuk viszont.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.


The Ides of March

A hatalom árnyékában
(The Ides of March – 2011)

George Clooney neve az utóbbi időkben igen komoly tényezőnek számít a hollywoodi filmesek körében, hiszen amivel érdemben foglalkozik – ha nem is lesz tökéletes –, mindenképpen beszéd tárgyát fogja képezni. 2012-ben (az Egy veszedelmes elme vallomásai, a Good Night and Good Luck.,  valamint a Bőrfejek után) immár negyedik rendezését tekinthetjük meg a mozitermekben, melynek egyik forgatókönyvírója, illetve szereplője is az ötvenedik életévét betöltő színész. Sokat vállalt magára, és a legtöbb téren meg is felel az elvárásoknak, hiszen A hatalom árnyékában két legnagyobb erénye az okos forgatókönyv és a kiváló színészgárda, még ha sajnos nem is tudják eléggé kompenzálni a lassú történetvezetést.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.


Sherlock Holmes 2. – Árnyjáték

Sherlock Holmes 2. – Árnyjáték
(Sherlock Holmes: A Game of Shadows – 2011)

Még 2010-ben, az első Sherlock Holmes film megnézése előtt egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy szükség van még egy adaptációra, hiszen hiába tartogat rengeteg lehetőséget a nyomozó karaktere, féltem, hogy az amerikaiak csak egy felejthető produkciót lesznek képesek felmutatni. Legnagyobb örömömre egyáltalán nem így történt, Guy Ritchie – a lassan kultikus Blöff és A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső rendezője – egy minden pillanatában szórakoztató, igazi akciókomédiát tett le az asztalra egyszerű krimi helyett, mely után nem maradhatott el az egyébként megérdemelt siker sem. A folytatást biztosra vehettük, s a második rész előtt abban a reményben ültem be a moziterembe, hogy a bevált recepten nem történt változtatás, és megint egy kalandos és humorban gazdag komédiát láthatok – nem is kellett csalódnom.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.


Pénzcsináló

Pénzcsináló
(Moneyball – 2011)

Sportfilmekben nincs hiány, legalábbis úgy tűnik, hogy a különböző sportot űző versenyzők felemelkedése és megváltástörténete kifogyhatatlan témája a hollywoodi filmeseknek, de ezzel nincs is semmi gond, hiszen mindig lehet újat mutatni a műfajban. Nehéz lenne tagadni, hogy a baseball Magyarországon nem örvend igazán nagy népszerűségnek, sőt merem állítani, hogy az egyébként sportok terén tájékozott szurkolók többsége sem tudná elmagyarázni a szabályait és szakkifejezéseinek jelentését – én magam sem. Így aztán kissé furcsának is tűnhet, hogy nem vált zavaróvá és idegesítővé, hogy kis túlzással a párbeszédek felét nem értettem, hiszen az intelligens és kiválóan összerakott forgatókönyv szinte mindenért kárpótolt.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.


Suszter, szabó, baka, kém

Suszter, szabó, baka, kém
(Tinker Tailor Soldier Spy – 2011)

A hidegháborús politikai dráma mindenképpen a kedvenc műfajaim között található, s ha mindez egy izgalmas krimi-szállal társul, akkor számomra a siker szinte garantált. Ennek ellenére a hosszú című film mégsem nyert meg tökéletesen, minden érdekessége ellenére kicsit lassúnak találtam, viszont ettől még biztosan találkozhatunk vele az Oscar-gálán.

Az angol titkosszolgálat felső vezetőségének, a Köröndnek főnökét, a Control kódnév alatt dolgozó ügynököt meggyilkolják. Helyét más veszi át, lassan feledésbe is merülnek a tettei, azonban a minisztériumban előkerül egy őrültnek tűnő elmélete: az MI6 vezetőinek körében áruló van, aki a szovjeteknek is szolgáltat információt. A tégla kilétének kiderítésére küldik George Smiley-t, a nyugalmazott ügynököt, aki lenyűgöző intelligenciájával, illetve néhány másik kém segítéségével ered az áruló után.

A film legnagyobb erénye és egyben talán legproblémásabb része is a forgatókönyv bonyolultsága. A rendező és az írópáros úgy variálja a cselekményt, hogy nehezen lehessen kiigazodni rajta, a néző jobban összezavarodjon. Nem egyszerű kitalálni még az elején, hogy a szereplők közül ki kicsoda, s ezen felül a különböző idősíkok folyamatosan egybefolynak, a múlt és a jelen eseményeinek megkülönböztetése nehezére esik a regényben nem járatos nézőnek. Visszaemlékezések és múltidézések szakítják meg Smiley nyomozását, melyek nem csak hogy részleteket mutatnak be a rejtélyes ügyből, de tovább árnyalják a hidegháború korszakát.

A kémsztori egy zavaróan szürke és paranoiás kor felidézése is egyben, annak a kornak, amikor még az ügynökök vezetői is állandó félelemben, kétségbeesésben és feszültségben éltek. A légkört erősítik az érzelmeink letörésére és csüggesztésére irányuló képsorok is, melyet segíti az igazán lassú történetvezetés is. Utóbbi olykor izgalmas feszültséget teremt, olykor viszont átfordul kicsit unalomba, melyből ugyan gyakran továbblendül, de mégsem sikerült mindig fenntartani a figyelmet teljes mértékben. Smiley és a néző is apróságokból próbálja összeállítani a képet, mely csak növeli a feszültséget, de a végső jelenetben nem tud feloldódni, s az áruló személye elveszti érdekességét.

A környezet megteremtése viszont hibátlanra sikerült, a hidegháború magányos és gyanakvó világa a film vizualitásában is megjelenik, ezáltal egy idő után már a nézőt is nyomasztja az atmoszféra szürkesége. A színészgárdát kötelező kiemelnem, hiszen még a kisebb mellékszereplők között is nagy nevek tűntek fel, s gyakorlatilag mindenki kiválóan játszott. A főszereplő Gary Oldman, aki már igazán megérdemelne tehetségének elismerésére egy Oscar-díjat, talán majd most. A többiek közül nehéz külön kiemelni bárkit is, mindannyian megérdemlik: a “nagy öreg” John Hurt, az áruló-jelöltek: Colin Firth,  Toby Jones, Ciarán Hinds és David Dencik, a mostanában Sherlock-ot játszó Benedict Cumberbatch, az Amerikában is népszerű Tom Hardy, illetve a végre nem gonosz Mark Strong.

Összességében tehát egy bonyolultan előadott krimit láthattunk, amely sok minden miatt emlékezetes marad, elég ha a cseles forgatókönyvre, a lenyűgöző hangulatra vagy a zseniális színészekre gondolunk – s akkor még nem említettem a magyar neveket a stáblistán. Egyedül maga a nyomozás nem érte el a kívánt hatást, de ettől függetlenül a 8/10 pontot nem érzem soknak.


The Help

A segítség
(The Help – 2011)

Nem csak a sport az amerikai filmipar úton-útfélen feltűnő témája, de a diszkrimináció, a fehér és fekete emberek közti feszültség is a forgatókönyvírók kifogyhatatlan forrásának tűnik. Utóbbi kérdéskörrel foglalkozik a The Help is, amely ugyan könyvadaptáció, de mégis magával hordozza a divatos hollywoodi vélekedést is a témához való hozzáállást illetően – ettől még nem lesz rossz, csupán minden pillanatában amerikai.

Az ’60-es évek elején, valahol az Egyesült Államok déli részén, egy Jackson nevű kisvárosban teljesen elfogadott (törvénybe iktatott) a faji megkülönböztetés, s a néger cselédeknek folyamatos megaláztatást kell elszenvedniük gazdag, fehér főnökeiktől, akiket talán pont ők neveltek fel évekkel korábban. Skeeter, a főiskolát végzett, írói terveket dédelgető fiatal lány úgy dönt, hogy a semmibe vett cselédségről ír egy könyvet, bemutatja az ő szemszögüket is a fehérek hatalmával szemben. Segítségére lesznek a környékbeli négerek, közülük is leginkább Aibileen és Minny – akik már láttak egy-s-mást életük folyamán.

Tate Taylor rendező le sem tagadhatná, hogy alkotásával kritikai elismerésekre, illetve elsősorban az Oscar szobrocskára vágyik. Forgatókönyve kiválóra sikerült, bár közel sem az eredetiséget miatt. Ugyanazokat a sablonokat mutatja be, amelyeket már ezerszer láttunk, meglepően kiszámítható és ismerős fordulatokkal dolgozik, ám mégis olyan formában adja elő, hogy nincs kedvem lázadni miatta. Sikeresen elkerüli az igazán giccses jeleneteket, meglepően ügyesen vált a könnyedebb hangulatú, humoros pillanatokról a drámaibb és meghatóbb momentumokra. Mivel a film gyakorlatilag egyszerre lesz vidám és szomorú is, hiányoznak a pátoszos vagy netalán csöpögős percek, de ez csak előnyére válik a produkciónak.

A történetvezetésben semmi új vagy eredeti sincs, mégis képes ésszerűen és kevésbé tolakodóan elmesélni az erkölcsi tanulságot. Minden didaktikus hajlandóság mellett hiányoznak az igazán realista, emberközeli és letaglózó jelenetek, inkább az amerikai közönség számára könnyen fogyaszthatóan és nagy adagnyi cukormázzal leöntve tálalja a témát. Hiába akadnak dühítően ellenszenves szereplők, akik igazi utálattal viseltetnek a négerek iránt, hiába létezett diszkrimináció és faji gyűlölet, azért a jók számára mindenképpen happy enddel kell zárulnia a történetnek. A kissé túlhúzott befejezés előtt azért elég sok játékidő volt, hogy elég érzelemmel és faji kérdésre adott válasszal árassza el a nézőt, akik között feltehetően szép számmal lesznek az Akadémia tagjai is.

A vizuális megvalósítás viszont hibátlanul sikerült. A kora hatvanas évek világának minden eleme megelevenedik szemünk előtt a tükörfényes Caddilac-ektől a feltupírozott hajú hölgyekig, minden alátámasztja a szép, bár itt-ott problémával küszködő amerikai álmot. A színészek kivétel nélkül kitűnően játszottak, élükön Viola Davisszel és Octavia Spencerrel, akik a társadalmi hierarchiában alul álló cseléd képét testesítik meg. Emma Stone lelkes és szókimondó újságírónője inkább aranyos, mint úgy igazán remek, de a fehér elnyomás szószólója, a már irritálóan eltúlzott karakterű Bryce Dallas Howard már tehetségével is kitűnik a többiek közül. Végül illik még említeni Jessica Chastaint, aki hasonlóan nagyszerű volt, mint kolléganői.

A segítség igazi amerikai film, s ehhez hozzátartozik az emészthető tálalás is, melynek a súlyosabb témákat kísérnie kell. A remek színészek és a hatásos látvány mellett az ügyes forgatókönyv is kevésbé tűnik manipulatívnak vagy zavaróan erőltetettnek, mindenképpen az Oscar-díjak egyik legnagyobb várományosa lehet. Én behódoltam a divatos ízlésnek, talán ezért érzem jogosnak a 8,5/10 pontot is.