Max Payne címkéhez tartozó bejegyzések

Néhány film #15 – kellemes filmek

A Faun labirintusa – 10/10
(Pan’s Labyrinth – 2006)

Guillermo Del Toro ezzel a filmmel robbant be nálam, s azóta rajongok a műveiért. Már nem először láttam A Faun labirintusát, de mindig tud újat mutatni, mindig el tud gondolkodtatni. Kapott három oscar, tehát olyan rossz nem lehet. Tulajdonképpen ez egy remek történelmi-fantasy-dráma-horror, s a fantasy helyett inkább a történelmiségére koncentrálnak, míg valójában a fantasyben is keveredik jó adagnyi mese, de a drámai-horror részt elég komolyan veszi a rendező, és valójában ettől lesz igazán jó film.

A történet annyi, hogy 1944-ben, Spanyolországban, a partizánok akciói alatt Ofelia, és terhes édesanyja, Vidalhoz, a kegyetlen parancsnokhoz költözik, ugyanis tőle terhes Ofelia anyja. Ofelia nem igazán örül ennek a költözésnek, de valójában az anyja is csak kényszerűségből ment hozzá Vidalhoz. Ofelia azonban belecsöppen egy másik világ történetébe, ugyanis egy furcsa (de rendkívül életszerű) faun közli vele, hogy ő valójában a másik világ királylánya. Ezért aztán különböző próbákat kell kiállnia, hogy elnyerje jutalmát.

Ezalatt Vidal harcol a hegyi partizánokkal, több-kevesebb sikerrel, de annál véresebben. Del toro az érzelmeinkre akar hatni, ez nyilvánvaló. És valójában sikerül is neki. Finom mozdulatokkal, remek technikai megoldásokkal (három technikai oscart kapott) mutatja be történetét. Tényleg hibátlan a technikai rész. Operatőri munka óriási, miközben a maszkok életszerűek, s ez alatt egy baromi jó zene megy. A történet bár nem túl kidolgozott, és olykor voltak kevésbé passzoló jelenetek, azért állja a helyét. Ofelia, a háború és a családi borzalmak miatt/alatt egy olyan világba menekül, mely talán valóságos, vagy talán csak kitalált, mindenesetre a mese a drámával csodálatosan keveredik. Én megadtam rá a max pontszámot, legalább egyszer érdemes megnézni.

Max Payne – Egyszemélyes háború – 8/10
(Max Payne – 2008)

Nekem tetszett. Igazából a játékot nem ismerem, így nem voltak elvárásaim. Talán ez mentette meg nálam a filmet. A May Payne egy kissé sötét, olykor nyomozós, máskor meg akciódús film. Azonban a sötét nyomozás meg a sötét akció kissé furán keveredik. Az akció nem mindenhol illett bele a filmbe, míg a nyomozás pontosan passzolt a látványvilághoz.

A történetre nem vesztegetnék sokat, hiszen nem is igazán volt. Max, miután megölték a családját, nyomozásba kezd a tettesek után. Rábukkan egy orosz nőre, s vele együtt felgöngyölíti az esetet, ahol nagy szerepet játszik valami fura drog. Kapunk mellé nagy adagnyi misztikumot, remek megvalósítással (az az halálangyal…).

A film nagy gyengéjének kiemelném Mark Wahlberget, aki bár remek színészileg, egyszerűen nem passzol a szerephez. Nekem nagyon elütött a szerepétől, bár próbál teljesíteni. A drámai hangulatot fokozandó hóesés tetszett, kissé emelte a film élményét. Az in media res kezdés meg élmény volt. Puff bele a közepébe, aztán vissza néhány héttel, míg végül újra a jelenbe. Ajánlom a sötét filmek kedvelőinek, de komoly akciófilmre senki se számítson.

Parfüm: Egy gyilkos története – 8/10
(Perfume: The Story of a Murderer – 2006)

Gyengéim között szerepel az in medias res (vagyis a dolgok közepébe vágó) kezdés. Szépen bele a történet közepébe, aztán vissza néhány órát, napot, esetleg évet (mint most) a történetben. Jean-Baptiste Grenouille egy halálraítélt, aki többször gyilkolt, s ezért kegyetlen módon kivégzik.Vissza az időben úgy 20 évet, s egy halpiacon megszületett Jean-Baptiste.

A fiú árvaházba kerül, de sokáig se beszélni, se járni nem tud. Az illatokon, szagokon keresztül érzékeli a világot, bár neki még minden szag jó, és új. Később elkezd dolgozni, és folyamatosan megismeri az új illatokkal teli világot. Elkezd gyilkolni, de talán nem is tudja, hogy mit tett… történet van, s sokkal érdekesebb, sötétebb mint általában lenni szokott. De nem a történet a fő erény. Nemes egyszerűséggel magával ragad a kosztümös film hangulata, a XVIII. századi Franciaországgal együtt. Talán furcsának tűnhet, hogy egy filmben a szagok játsszák a főszerepet, de valahogy mégsem lóg ki. Szinte érezni lehet a szagokat egy gyors kameramozgás vagy egy élénkebb szín hatására.

A rendező és az operatőr remekül megalkotta a filmet, és szinte már fel sem tűnnek az olyan remek szereplők, mint Alan Rickman vagy Dustin Hoffman. Mind a ketten remekül hozzák a szerepüket. Jean-Baptiste szerepében egy számomra nem túl ismert színészt, bizonyos Ben Whishaw szerepel, de rá sem lehet panasz. Alig szólal meg a filmben, mégis remekül érzékelhetőek az érzései, a gondolatai. Bár a film vége elég furára sikerült, egyszerűen nevetségesre, s ha rá gondolok legszívesebben nem adnék egy pontot se, de minden más ér jó néhány pontot. Mindent összevetve egy remek film, amit mindenkinek csak ajánlani tudom.

Reklámok