2010 címkéhez tartozó bejegyzések

Rabbit Hole

Engedd el!
(Rabbit Hole – 2010)

Az Oscar-díjat elsősorban azért szeretem, mert a kevésbé híres, kisebb reklámhadjárattal rendelkező filmekre is ráirányítja a figyelmet. A Rabbit Hole-lal is hasonló a helyzet, hiszen egy-egy Oscar-, illetve Golden Globe-jelöléssel büszkélkedhet, ám ezeken kívül sokat nem lehetett róla hallani – pedig megérdemelné.

Becca és Howie boldog életet élnek egészen a négyéves fiúk, Danny balesetéig. A gyermekük meghal, s ez örökre nyomot hagy a szívükben. Próbálnak megbirkózni a fájdalommal, még terápiás csoportba is elmennek, de a teher folyton rájuk nehezedik, nem szabadulnak  tőle. Kapcsolatuk lassan elhidegül, hónapok elteltével sem jutnak közelebb egymáshoz. Nem tudják folytatni megszokott életüket, nem tudnak elszakadni a fájdalomtól és az emlékektől.

A rövid történetből is kitűnik, hogy nem egyszerű témával foglalkozik a Rabbit Hole. A megvalósításra nem is lehet különösebb panasz, ugyanis a felesleges dráma és konfliktusok helyett az egyszerűség, a nyugodt, békés tempójú történetvezetés a hangsúlyos, nincsenek erőltetett pillanatok, inkább a természetesség, az élethűség játszik fontosabb szerepet. A házaspár belső vívódásai adják a cselekmény főbb elemeit, s hiába nincs igazán világraszóló alapszituáció, az enyhén szomorkás hangulat kárpótol érte.

Az események mégis súlytalanok és unalmasak lennének a színészek nélkül, de szerencsére ők teszik a dolgukat. A két főszereplő Nicole Kidman és Aaron Eckhart kiválóak, kitűnik, hogy miért is örvendenek nagy hírnévnek. Minden pillanatban valóságosan, életszagúan játszanak – a hölgy méltán kapott Oscar-jelölést. Mellettük másnak nem igazán jutott tér kibontakozni, de Dianne Wiest és Miles Teller játékát azért muszáj kiemelni.

Nem lesz az idei év legerősebb drámája, talán évek múltán nem is fogunk rá emlékezni, de mégis élvezetes volt látni minden percét. Nyugodt tempóban fejtették ki a nehéz drámai pillanatokat, nem zuhantunk a sötét mélységekbe, inkább a könnyed szomorúság uralkodott. 8/10 pontot megér.


Buried

Élve eltemetve
(Buried – 2010)

A tavalyi év egyik legpozitívabb visszhangot kiváltó drámája az amerikai-spanyol-francia koprodukcióban készült Buried, mely igen erős forgatókönyvével és remek dramaturgiájával szerintem is az egyik legjobb, amelyet az előző évben készítettek. Ugyan az Oscar-jelöltek közül kimaradt, de ettől függetlenül érdemes megnézni.

Paul Conroy a CRT vállalat egyik kamionsofőrje, aki a nagyobb pénz reményében Irakba indul, hogy az újjáépítési munkálatokhoz szállítson. Azonban a konvoját megtámadják, és egy zárt, eltemetett koporsóban ébred. Mellette öngyújtó és mobiltelefon is van, s ezért reménykedik segítségben, de kétséges, hogy valaha is megérkezik a mentőcsapat. Eközben a túszejtője is kapcsolatba lép vele, de az ő követeléseit sem biztos, hogy teljesíteni tudja.

Merész lépés teljes egészében egy koporsó belsejében filmet készíteni, de a spanyol rendező, Rodrigo Cortés vállalkozik rá, s a végeredmény is remekül sikerül. A nyomasztó és klausztrofób hangulat, az állandóan jelenlévő szorongás, düh és reménykedés, valamint a másodpercre sem eltávozó feszültség kombinációja szinte hibátlan keveréknek bizonyul, a néző végig a foteljéhez van szegezve, s egyszerre éli át a főszereplővel a harag, az alkudozás vagy éppen depresszió stádiumát.

A fadoboz terét egy pillanatra sem lépjük át (illetve csupán egy mobilon küldött videó idejére), az emberek csupán hangok a telefonban, akik hitetlenségükkel és nemtörődömségükkel dühítőek, vagy esetleg reménykeltőek. Az érzelmek változása nagyszerűen megkomponált, a dramaturgia kiváló, s amellett, hogy folyamatosan izgulunk Paul sorsáért, a film megfogalmaz egy cseppnyi háborúellenességet, valamelyest más színben tünteti fel az amerikaiakat, mint azt általában megszoktuk. Mindvégig egy szereplőt látunk (vagy olykor őt sem), ezért nagy rajta a felelősség, de Ryan Reynolds – még ha nem is tökéletes az alakítása – megoldotta a feladatát.

Talán a 127 órához tudnám leginkább hasonlítani, azonban az említett filmmel szemben a Buriedben sokkal nagyobb a feszültség, a bezárt, depressziós és kilátástalan légkör jobban sikerült, de emellett az egyetlen színész és a forgatókönyv itt is kitűnő. Nekem jobban is tetszett, talán az eltemetett élmény jobban átérezhető volt, mint a beragadt kezű. 9/10 mindenképpen.


Megaagy – szupergonosz hősjelmezben

Megaagy
(Megamind – 2010)

A Dreamworks stúdió által készített produkcióknál mindig kétes, hogy milyen eredményt könyvelhetünk el. Tavaly volt jó (Így neveld a sárkányodat) és nagyon lehordott is (Shrek 4), azonban a harmadik, a Megaagy vegyes fogadtatásokat kapott. Pedig ha nem is sikerült olyan jól, mint a sárkánynevelős film, mégis remekül szórakoztam, és nem bánom a megtekintését. S végre egyszer a gonosz győzött!

A szuperhősös filmekben leggyakrabban azzal a felállással találkozhatunk, hogy a jófiú, a város védelmezője mindig megnyeri csatáit a szupergonosszal szemben, aki hosszú időre a rácsok mögé vonul. Így megy ez Metro City-ben is egészen addig, míg saját magát is meglepve Megaagy, a város gonosztevője legyőzi MetroMant. Azonban a város elfoglalása és korlátlan uralma nem tudja lenyűgözni, szükséges van egy ellenfélre, ezért új hős után néz, aki talán még nála is rosszabb lesz.

Az általános alapkoncepciót kicsit megvariálja a produkció és ennek hatására más oldalról közelíti meg a hősködéses életformát. Szinte hibátlanul is sikerül: azonnal megkedveljük a főgonoszt, neki szorítunk a jótevővel szemben. Remekül megalkották Megaagy karakterét, egyszerre testesíti meg és parodizálja ki a közhelyeket és sablonokat. Humorból nem volt hiány, a film eleje és vége sodró lendületével és kellemes hangulatával rögtön felkelti a néző figyelmét és magával ragadja. Azonban egy idő után leül és kisebb-nagyobb üresjáratok tapasztalhatóak félidő környékén, de miután túljutottunk rajta, újra nevethetünk.

Kétségtelen, hogy semmi újdonság, vagy eredetiség nincs a korrekten megírt forgatókönyvében, de mégis működik. A Gruval ellentétben sikerült kihasználnia a lehetőségeket, hogy szórakoztasson, még ha összességében csak egy kellemes kis mese is marad. Jól eladható elemeket tartalmaz, melyek közé besorolható a nagyszerű zenei válogatás (AC/DC, Michael Jackson és Guns N’Roses is volt), és kötelező szerelmi szál is, de legalább nem volt túl erőltetett a mondanivaló.

Az ügyes, frappáns és gazdag humorral rendelkező dialógusok növelik az élményt, ahogy a kiváló hangulat és a karakterek is. A Jó és Rossz örökös harcát boncolgató film elsősorban a gyerekeknek készült, de a felnőttek is jól szórakozhatnak rajta, már csak a poénáradat miatt is. Én élveztem, remélem még több ilyet láthatunk a későbbiekben. 8/10 pont a kékfejű szupergonosz kalandjaira.


Gulliver utazásai – nincs kis ember, csak kis film

Gulliver utazásai
(Gulliver’s Travels – 2010)

A kétes minőségű filmjeiről is híres Jack Black legújabb alkotása is ebbe a kategóriába sorolható, bár kétségtelenül lehetne keményebb kifejezésekkel illetni. A vígjátéknak és könnyed szerelmes komédiának induló Gulliver utazásai sok minden volt, de humoros csak nagyon ritkán. Aki az említett színész sokszor gusztustalan és undorító poénjaira nem vevő, az hozzá se kezdjen. De aki véletlenül még bizakodik, nekik is inkább valami más választását tudnám ajánlani.

Az eredeti Swift-mű gyenge újragondolásában Lemuel Gulliver egy New York-i újság rendkívül kis alkalmazottja. A postát kezeli és nem tud előrébb jutni, már régóta szerelmes az egyik nagymenő riporterhölgybe, azonban fél bármit is tenni az ügy érdekében. Az egyik újfiú felvilágosítja, hogy nincs kis munka, csak kis ember, így belevág a dolgok közepébe és mire észbe kap, már a Bermuda-háromszög felé hajózik. Egy viharba keveredik és ébredésekor meglepő módon egy nagyon alacsony emberekkel teli szigeten találja magát.

A film egyik legnagyobb problémája, hogy szörnyen kiszámítható. Nem csak a forgatókönyvében, hiszen egy rém egyszerű szerelmes történettel tarkított komédiától nem is várnánk mást, hanem a poénjaiban is. A sablonokra építkező forgatókönyv nem hogy a fő sztoriban, de még a humorban sem tartalmazott semmiféle meglepetést. Ezek után legalább az így kapott vígjáték a maga módján lehetne vicces, de még így sem. A kevesebb, mint másfél órás játékidőben csak nagyon ritkán nevettem fel, de még csak nem is mosolyogtam, annyira buta és egyszerű volt.

Lehetne mondani, hogy Jack Black elvitte a hátán filmet, de nem így történt. Kétségtelenül adta önmagát, az már nem az ő hibája, hogy nem írtak a karakterére megfelelő mennyiségű ötletes poént. Unalmas és túl gyakran kínos, köszönhetően az idegesítő kerettörténetnek. Az eredeti műből csak a mese-jelleg maradt meg (pedig mennyi mindent be lehetne mutatni), inkább felturbózták az arcunkba döngölt tanulsággal és az ugyanilyen módon előadott béna popkultúrai utalástömeggel. A színészi gárda többi tagjának túljátszásai még élvezetes is lehettek volna, ha a körítés nem annyira untató.

A készítőgárda alapján még szórakoztató is lehetett volna a Gulliver utazási, nagy kár, hogy nem lett az. A humortalanságot még Jack Black jelenléte sem tudta palástolni, az ötlettelenség és a kiszámíthatóság pedig túl erősen adja magát. Nagyon kevés jó pillanattal rendelkezik, s még ha a végére kezd is magára találni, ez nagyon gyenge lett így. Pontszámilag még a 4/10-et is soknak érzem.


A következő három nap – profi thriller drámai elemekkel

A következő három nap
(The Next Three Days – 2010)

Furcsa alkotás A következő három nap. Egy francia film feldolgozása, amolyan hollywoodi hangulatba átültetve egy nevesebb rendező (Paul Haggis – Ütközések) által, de nem igazán tudja, hogy mit is akar a nézőknek nyújtani. Mély karakterdrámát egy családapáról? Izgalmas, feszültséggel és akcióval teli üldözéseket? Gondosan felépített, érdekes és fordulatos szöktetést? Mindből kapunk valamennyit, pont annyit, hogy ne lehessen pontosan meghatározni.

A főszereplő, John Brennan egy egyszerű főiskolai tanár és egy kisgyerek apja, azonban élete felfordul, mikor egy békés reggelen a rendőrség betör a házukba és elviszik a feleségét gyilkosságért. A tárgyalás sikertelen és az anya egy életre börtönbe kerül. John nem tud mit kezdeni, hiszen jogi úton nem számíthat reményre, ezért úgy dönt, hogy ő veszi a kezébe az ügyet és megszökteti az elítéltet. Kudarcoktól nem mentes útja során egyszerre kell helyt állni az élet különböző területein, miközben próbálja a tervét sikerre vinni, ehhez azonban be kell mocskolnia a kezét.

A meglepően hosszú játékidő alatt mindenre van idejük a készítőknek. Gondosan bemutatják a főszereplőt, igen mélyen építkeznek és jól felkészítik a nagy szöktetést. Azonban ez az időszak túlságosan elhúzódik és szépen lassan unalomba fullad. Pedig ezek után, maga az akciók nagyszerűen lettek megvalósítva, mindvégig jelen van a feszültség és az izgalom, tudunk izgulni a szereplők sorsáért (köszönhetően a hosszú építkezésnek), de valahogy a profi megvalósítás mellett (vagy pont amiatt) mégis szürke marad az alkotás.

Mindenből felvonultat egy keveset, a személyi dráma, a thriller és az akciófilm elemei keverednek, de egyik mellett sem horgonyoz le véglegesen, pedig mindegyikben korrektül teljesít. A drámai elemek kellően átérezhetőek és súlyosak, habár a thrillerre még lehetett volna hangsúlyt fektetni. A kicsit túlhozott bevezető miatt sokáig nem történt nagyobb esemény, így szépen lassan leült és érdektelenné vált, még ha utána vissza is tért. Ugyanis a végére magára talált és megmutatta az igazi arcát, minden pillanata kitűnően működött.

A színészeket mindenképpen érdemes kiemelni, már csak Russell Crowe miatt is. Többféle szerepet kellett eljátszania a főszereplő bőrében, de mindegyikkel jól boldogult. Elizabeth Banks alakította a feleséget, de érdemes megemlíteni a nagyapát, Brian Dennehy-t is, akinek voltak remek jelenetei. Olivia Wilde kis mellékszerepe nem kapott túl sok figyelmet, de ez elmondható Liam Neeson kétperces alakítására is.

Nem rossz A következő három nap, de valahogy mégsem lesz különösen formabontó. Egyszerre több műfaj ötvözésével próbálkozott, jól is működött, mint üldözéssel feszültté tett akciófilm és többé-kevésbé mint dráma is, de a túl hosszú játékidő alatt nem tudtak mindig fenntartani a figyelmet, és bizony unalmassá is vált olykor. Nem rossz próbálkozás, de 7/10 pontnál többet nem tudok adni.


Toy Story 3 – a végtelenbe és tovább!

Toy Story 3
(Toy Story 3 – 2010)

Bevallom, hogy nem sokat vártam a Toy Story 3. részétől. Nem véletlenül került az Oscar legjobb filmes-listám végére, nem igazán csigázta fel a várakozásaimat, ráadásul az előző két epizód sem a kedvencem (bár őszintén szólva lehet, hogy a másodikat nem is láttam). Így utólag azonban azt kell mondanom, hogy nem bántam meg a megnézését, hiszen nagyszerűen szórakoztam. Még ha a Pixar legújabb animációja nem is különb társainál, de mégis élvezetes.

Andy játékai, Woody, Buzz és a többiek félelemben élnek. Mostanság a gazdájuk nemigen játszik velük, ráadásul költözni is készül. Felmerül a kérdés, hogy vajon magával viszi-e őket a kamasz fiú, vagy  felrakja a játékokat a padlásra, esetleg csak kidobja a szemétbe a bandát. Mikor úgy tűnik, hogy a legrosszabb sors várja őket, még kínálkozik egy út: a Sunnyside óvoda. Ahol minden szép, a gyerekek játszanak velük és talán sokkalta jobb életük lesz. Azonban nem minden olyan, amilyennek elsőre tűnik.

Valójában a trilógia harmadik része sem különb az amerikai szórakoztatóipar legtöbb termékénél: alapvető sablonokkal megnyeri a gyerekeket, szórakoztatóvá és viccessé teszi, s talán a tanulság elmondása mellett kicsi komolyságot is belefecskendez, hogy a fiatalabb generáció mellett kötelezően ülő szülők se unatkozzanak. Korábban is láthattuk mindezt, a siker kulcsa még mindig ugyanaz, és ezért rettentően profi munka. Tisztában vannak azzal, hogy mivel tudják a mozivászon elé becsábítani a drága jegyre fittyet hányó gyerekeket, de ettől függetlenül ez még mindig szórakoztató.

Képesek arra, hogy megfelelően felhangolják az érzelmeket, szimpatikussá és barátságossá tegyék a karaktereket, s ezáltal közel hozzák a nézőt a zötykölődő játékok világához. Figurái kitűnően működnek, meglepő természetességgel szólalnak meg és viselkednek, még ha a komoly oldalukat is mutatják, melyből szintén nincs hiány (mindez érdekes lehet gyerek-szemszögből, néhány jelenet nem biztos, hogy illik a kicsik világához). Az érzelemgazdag pillanatok mellett itt-ott túl is csordul és átlép a már feleslegesen érzelgős részlegbe, de ez szinte kötelező kellék a mondanivaló közléséhez.

Kiváló poénjainak a titka az időzítés, felváltva nevetteti meg a fiatalokat és az idősebbket, mindenki megtalálja a számára ideális humort. A remek hangulathoz a zene is hozzájárul, de igazán csak a minőségi animáció hozza meg a győzelmet. A közel tökéletesen megrajzolt, zseniálisan mimikájú alakokat nézve semmi nem zökkent ki a számítógéppel rajzol elemek világából: minden hibátlan és minden olyan, amilyennek lennie kell. Az emberi figurák elnagyolása még mindig jellemző, de ez nem lesz zavaró.

Várakozások nélkül ültem le a Toy Story 3 elé, csak egy újabb bugyutaságot vártam (vö. Gru), és valóban meglepődtem, hogy teljesen szerethető, szép animációval és jó poénokkal rendelkező animációs filmet láttam, ami klasszikusan mese, de mégis a felnőttebb generációnak szól. Nekem ezúttal sem kellett csalódnom a Pixarban, részemről ez 8/10-es élmény.


Black Swan – hattyútánc balettban nem mindennapi módon

Fekete hattyú
(Black Swan – 2010)

A film már régóta a listámon szerepelt több indok miatt is. Elsősorban a rendező, Darren Aronofsky és a főszereplőnő, Natalie Portman miatt, azonban csak tovább fokozta a várakozásaimat, hogy sokak nagyon pozitívan nyilatkoztak róla, ráadásul nem kevés jelölést is bezsebelt. Valójában az év első megnézett alkotása volt a részemről, de csak a második megtekintés után érzem azt, hogy tudnék róla érdemben nyilatkozni. Nagy erejű és letaglózó, bár kissé nehéz.

A Fekete hattyúban egy balett-táncosnő életébe nyerhetünk betekintést. Indul az új szezon és előadják A hattyúk tavát, azonban a régi csillag helyett egy új arc lép majd a porondra. Nina meglehetősen zárkózott, frigid és mindenek előtt maximalista lány, de hibátlanul is dolgozik. Nagyszerűen ahhoz, hogy eljátssza a fehér hattyút, aki az ártatlanság megtestesítője, azonban a főszerepben a fekete hattyút is el kell táncolnia, aki azonban már az érzékiség és a szabadság jelképe. Ninának meg kell küzdenie önmagával, hogy az előadása tökéletes legyen.

Kétségtelen, hogy a film történetében és alapjaiban túl sok újat nem mutat. Láthattuk már a gátlásaival és édesanyja szeretetével küzdő, kitörni vágyó lány alakját, azonban ennyire őszintén és ösztönösen, az érzéseket a tiszta valójukban megmutató alkotást még nem. Hihetetlen ereje talán pont ebből fakad; bemutatja az emberi lényt valóságosan és elképzelhetően, mindezt olyan eszközökkel, amelyek csak fokozzák a hatást, ezáltal letaglózva a nézőt. Feszültsége és belülről fakadó magabiztossága a fotelhez szögez, nehéz kiszabadulni a bűvköréből.

A hattyúk tava remek választásnak bizonyult. Megmutatja az emberi lét különböző oldalait, amelynek bemutatása hasonlóan színvonalasra sikerült. Ezáltal a mondanivaló közlése gördülékeny, nem kelt fennakadást a történet folyásában. Az ismert elemekből való építkezés ellenére nem lesz unalmas vagy érdektelen a film, még ha ki is találjuk, hogy mi történik majd a végén. Talán nem lep meg, de Aronofsky kitűnő rendezése hatására ugyanúgy lenyűgöz. Jól fogja össze a különböző klisére hajazó szálakat, nem lesz egyik sablonossága sem zavaró, sőt, igazán csak együtt lesz igazán eredeti. A felkészítő mozzanatok folyamatosan erősítik egymást, még tovább fokozva a rendkívüli hatást a végső csúcspontra.

A körítés is segíti a megdöbbenést: látványvilága esztétikailag tökéletesen megvalósított és a vágások hibátlanok. A zenéjének alapja Csajkovszkij dallamai, azonban igazán nagyszerűvé csak Clint Mansell kezei között váltak. A nagyzenekari szólamok mellé horrorra emlékeztető pillanatok kerültek, melyek a hatásvadászat határán mozogva is növelik az élvezeti értéket. Viszont a Black Swan ilyen minőségi létrejöttéhez a legtöbbet Natalie Portman játéka tett. Amellett, hogy fizikailag megfelel a nehéz feladatra, a tehetsége hatására zseniálisan is végezte el azt. Alakítása mellett Mila Kunis, Vincent Cassel, Barbara Hershey és Winona Ryder asszisztált.

Nehéz beszélni a filmről, látni kell. A rendező alkotásai nálam nem keltettek osztatlan sikert, nem mindegyik produkció nyert meg, azonban a Fekete hattyú mindenképpen meggyőzött. Hihetetlenül erős, lenyűgöző és az ismert elemek ellenére is hatásos, melyhez a zene és a színészi játék is hozzájárult. Részemről 9,5/10, az Oscar-szezon legjobbja talán.