2009 címkéhez tartozó bejegyzések

Crazy Heart – melodráma country-val

Őrült szív
(Crazy Heart – 2009)

A tavalyi év egyik alkotására valahogy eddig még nem figyeltem fel, még ha az Oscar-díjért való vetélkedésnél ott volt, nyert is több díjat (legjobb férfi főszereplő, legjobb betétdal), de a megnézéséig nem jutottam el, pedig megérte volna. Borús hangulatú, country-zenével ötvözött melodráma, remek színészi játékkal, és elképesztően jó dalokkal. A pankrátor című film jut eszembe róla, csak jobban előadva, még ha az utóbbi is nagyszerűen sikerült.

Bad Blake, a kiöregedő country-zenész útját követhetjük nyomon. Egyedül él, zenészi karrierje romokban, vidéki klubokban (és bowling-pályákon) lép fel, ráadásul erősen szenvedélybeteg is: nem tud elszakadni a cigarettától és az alkoholtól. Azonban találkozik a fiatal Jean-nel, aki ráébreszti, hogyan is él, és hogy mindezen változtatni kellene.

Nem hiába hoztam fel A pankrátort, hiszen mindkettő egy lecsúszott, öregedő és magányos férfiról szól, azonban a Crazy Heartnak olyan segítsége van, ami a másiknak nincs: a zene. Jeff Bridges előadásában fantasztikus dalok csendülnek fel, melyek tökéletesen asszisztálnak a látottakhoz. Adott a remek forgatókönyv, mely ugyan nem rejt magában meglepetést vagy fordulatot, láttuk már többször a formulát, de mégis, van benne annyi lehetőség, hogy még egyszer elmesélve is jó legyen.

Lassú tempó, alkoholgőz és fülbemászó dalok alkotják a film alapját, mely könnyedén le tud kötni a majd’ két órájára. Olykor megható és érzelmekkel dúsított alkotás, míg máskor szellemes és könnyed. Az erős dráma mellé nagyszerű szereposztás is párosul, a főszereplő Jeff Bridges önmagában is elviszi a hátán a filmet. Megérdemelte az Oscart, zseniálisan játszott. Jean szerepében Maggie Gyllenhaal jól tudja segíteni a korosodó színészt, de feltűnt még mellette Colin Farrell is.

Nehéz bármit is írni a filmről, aki kedveli a melodráma műfaját, annak érdemes megnéznie. Kitűnő dalok, kiváló szereposztás és remek forgatókönyv jellemzi az alkotást, csak sajnálni tudom, hogy nem néztem meg korábban. 9/10, így gondban leszek az év végi toplistámmal.

Reklámok

Harry Brown – a bosszú filmje Michael Caine-nel

Harry Brown
(Harry Brown – 2009)

Az elmúlt évben többek toplistáján is előbukkant a film, s úgy általánosan is elég jó visszhangja volt ennek a széles körben annyira nem ismert filmnek. Sokáig halogattam a megnézését, hiszen tudtam, hogy a feldolgozott téma nem egyszerű: gyilkosságok és lélektani thriller. Így utólag sajnálom, hogy nem néztem meg korábban, ugyanis remek film, mely hamar lehengereli a nézőt – feltéve, ha fogékony rá.

Harry Brown egyedül él otthonában. A felesége súlyosan beteg, már csak napjai vannak hátra. Egyetlen barátja Leonard, akivel néha iszogat és sakkozik a helyi kocsmában, azonban a társa nagyon retteg a helyi bandáktól, melyek szép számmal akadnak a nem túl kellemes környéken. Embereket rabolnak ki, drogot árusítanak, zaklatnak és garázdálkodnak, de a rendőrség nem tesz semmit, a békés lakók pedig állandó áldozatai a fiatalok vandálságának. Ez azonban így nem mehet tovább – valakinek tenni kell valamit.

A Harry Brown nem egy gyors ütemű, pörgős és izgalmas akciófilm. Lassú tempóval, öregemberes stílusban jár körbe mindent, de végig fenn tudja tartani a figyelmet, nincsenek sem üresjáratok, sem unalmas percek. A nyugodt, de feszültséggel és haraggal teli atmoszférát tökéletesen mutatja be, érezni lehet minden egyes pillanatban, jelenetben annak mondanivalóját és igazi értelmét. Jól megírt, érzelemmel teli párbeszédek és letisztult megvalósítás jellemzi a filmet, melyben a vége felé kerül elő a feszes, izgalmas thriller, ahol a drámaibb, erősebb képek uralkodnak, de hasonló profizmussal lettek ezek is előadva.

Vajon jogos megfizetni a kegyetlen gonosznak, ha más nem tesz semmit? A film mondanivalóját tekintve sem könnyű. Az önbíráskodás, a bosszú és a bűnözők megölésének létjogosultságát taglalja, ezzel felállítva a morális mondanivalót, mely nem teljesen egyértelmű a végére. A karakterek csak hozzásegítenek az elgondolkodtató drámához, illetve elsősorban Harry Brown, akinek a jól megírt figurájának a cselekedetei, motivációi és vívódásai adják a film igazi voltát. Mellette a rendőrnő ártatlan, már-már naiv szerepe ad kontrasztot világnézetben és felfogásban, bár a végén ráébred, hogy nem minden működik olyan jól a világban.

A sötét és komor hangulathoz a zene is sokat ad, bár nem gyakran szólal meg, de a drámai és izgalmas jelenetekben tökéletesen festi alá az adott pillanatot. A színészek közül egyértelműen Michael Caine viszi el a hátán a filmet, hiszen szinte egyszemélyes filmjének minden pillanatában élően és valóságosan jelen van a vásznon, és meggyőzően alakítja a szerepét. A többiek kisebb hangsúlyt kapnak, de mindannyian jól teljesítenek, főleg a bandatagok, de felbukkan még David Bradley és Emily Mortimer is.

Komoly és elgondolkodtató thriller-drámáról van szó, mely élvezetesen adja elő az erkölcsi igazságát. Ehhez a profin bemutatott világhoz társul Michael Caine, akivel együtt megteremtődik a nyugodt ütemű, de mély és komor lélektani légkör. Ugyan nem tudok 8/10-nél többet adni, de megéri megnézni.


Doctor Parnassus és a képzelet birodalma

Doctor Parnassus és a képzelet birodalma
(The Imaginarium of Doctor Parnassus – 2009)

Az ördöggel való fogadás sohasem volt egyszerű, még ha nyertél is, akkor is valami rossz lapult a háttérben, még akkor is valami következménye lesz. A hosszúcímű Doctor Parnassus is ezt a témát járja körbe, nem is rosszul. A hihetetlenül jó látványhoz igazi mese társul, amelyet még a meséket annyira nem szeretőknek is könnyedén tudok ajánlani. Heath Ledger utolsó filmjében még hárman is eljátszották a színészt, s meglepő módon nem kellett senkiben csalódnom.

A színházi társulatával utazó Doctor Parnassus fogadást kötött az ördöggel. Nem is egyszer, s volt, hogy nyert, de volt, hogy veszített. A jelen állás szerint, amikor a lánya 16 éves lesz, a Sátán magával viszi. Parny életelve, hogy ha senki nem mesélne meséket, a világ megszűnne létezni, de a modern világban már senkinek nincs szüksége a történeteire. Együtt utazik a lányával, Valentinával, egy fiúval, Antonnal és Percyvel, az apró termetű lénnyel. Még egy utolsó reményszikra feltűnik, méghozzá a zűrös múlttal rendelkező Tony személyében.

A tükrön inneni és túli világ remekül elkülönül egymástól, ugyanis ezen a mágikus tárgyon keresztül minden látogató beléphet a képzelet világába. A szürrealizmus teljesen jelen van, míg a való világ ennél földhöz ragadtabb, de gyakran még ezeket a pillanatokat is feldobják. A történet, ha túlságosan nem is fordulatos (bár néhol furán összekuszálódik), de tökéletes mese. Egyszerű történet a képzelet birodalmában, mely nagyszerűen körüljárja a mondanivalóját, elsősorban a halálról, a bűnről vagy éppen a kísértésről.

A karakterek állandóan hozzátesznek az éppen futó jelenethez, mint Anton és a megelégedett, de mégsem teljes élete, Valentina, az ifjúság, a lázadó és érteni vágyó, a reményekkel és vágyakkal teli élet kilátása személyesen. Mellettük Parnassus az évek során elkopott reményei és vágyai már csak a következő részegségig tartanak, míg két ilyen állapot között, a józanabb pillanataiban is csak siránkozni tud a múltbéli tévedései miatt. Tony, emlékezetét vesztett, de a múltjának kísértetébe burkolózott alakja adja meg a végső lökést a filmnek.

A nagyszerű látványt muszáj kiemelnem többször is, bár nem tudom eleget dicsérni. Látványorgia zajlik a vásznon, tele szimbólumokkal és vizuális ötletekkel, igazi fantázia terméke. Letaglózza a nézőt, melyhez kapcsolódnak a jelmezek és a maszkok is, melyek a valóságba is kreatívságot és ötleteket árasztanak, melyek a színészek közti váltogatáshoz is szükségeltettek. A zene, ha nem is kiemelkedő, de remekül aláfesti az eseményeket, főleg a varázsvilágban van nagyobb jelentősége.

A színészek kitűnőek, szinte kivétel nélkül. Tony főszerepén négy színész is osztozik, elsősorban Heath Ledger, akinek a helyét a tragikus halála után Johnny Depp, Jude Law és Colin Farrell vette át. Nem törik meg a ritmus a színészváltás közben, nem tűnik ki, bár mindannyian különböző Tony-t jelenítenek meg, mely leginkább a képzelet világának köszönhető. Mellettük Christopher Plummer Parnassusa is remek, de igazán nagyot még Tom Waits ördöge alakít. A további szerepekben még feltűnik Andrew Garfield és Lily Cole is.

Film a javából, igazi vizualitással és hihetetlen mennyiségű ötlettel és fantáziával megáldott történet, melyhez a rendező, Terry Gilliam adja meg az alapot. Álomszerű, mesés világba kalauzolja el a nézőt, aki önmagát részesének érezheti a birodalomban. Magával ragadó, morálisan elgondolkodtató és lenyűgöző történet, melyet a színészek tesznek teljessé. Részemről 9/10, mindenképpen többször kell megnéznem.


Komfortos mennyország – giccses halál

Komfortos mennyország
(The Lovely Bones – 2009)

A Peter Jackson által jegyzett filmben két dolog dominál: a dráma és a giccs. De az előbbi erőssége nem érvényesül igazán, s a feszült és izgalmas thriller helyett egy feelgood tinifilmet kapunk irgalmatlan sok giccses és szentimentális elemmel, melyek nélkül ugyan a 130 perces játékidő lecsökkenne, de az élvezeti faktor jelentősen megnövekedne, bár a mondanivaló még így is rettentően furcsa és pesszimista: halottnak lenni jó.

A 14 éves Susie Salmont meggyilkolják. Ezt ő meséli el már a film első perceiben, majd a történet folyásával mi is megismerjük az eseményeket. A brutális halál után továbbnézi az eseményeket, s kénytelen szembesülni családja gyászával. A menny és a Föld között tovább “élve” figyelheti a gyilkosának mozdulatait és cselekedeteit, de közbeavatkozni nem tud, nem tehet semmit. A bizakodás, a továbblépés és a tagadás köztes állapotában a családja is meg akarja tudni, hogy mi történt a lánnyal.

A film első 45 perce még jól lett összerakva és korrekten mutattak mindent, míg a gyilkosság után lényegében két részre szakadt. Az egyikben Susie nézi a valóság eseményeit, de giccses, szirupos és ízléstelen jelenetek során, míg a hangulatot a ’70-es évek Amerikája dobja fel, hiszen a Földön játszódó jelenetek a film végéig jól működtek. A gyilkos keresése és az “állat” további ténykedése végig feszült és izgalmas jeleneteket adott, de maga a gyilkosság is horrorba illő perceket teremtett.

A rendezés során valami félresiklott, hiszen nem tudom, hogyan sikerült remek jeleneteket nagyon rosszal felváltaniuk. Végig érezni a kontrasztot, mely átjárja az egészet, de belekerültek olyan elemek is, melyeknek szerintem semmi keresnivalója a filmben (mennyei barátok, végső csók). Az érzelmi szál a családnál elég erős volt, és rá lehetett volna építeni, de helyette nagyobb hangsúly került a lány barátjára, illetve a vele való szerelemre, ami miatt különösen gyenge jeleneteket láthattunk.

A morális mondanivaló sem éppen kellemes, s én a halál nagyszerűségét és az élet borzalmasságát éreztem ki, ami alapvetően nem a legjobb ötlet. Vizualitásilag remekelt viszont a film, hiszen a giccses, mennyei környezetet szépen sikerült megteremteni. A ’70-es évek világa nagyszerűen lett megalkotva. A szereplők szintén jók voltak, elsősorban a gyilkos, Stanley Tucci, aki jól hozta, de mellette Mark Wahlberg és Rachel Weisz is feltűnt, sőt, mellékszerepekben még Susan Sarandon és Michael Imperioli is megjelent.

Végig az volt az érzésem, hogy ebből jobbat is ki lehetett volna hozni, kevesebb szerelemmel és giccsel, de több thrillerrel és feszültséggel. A drámai elemek kaphattak volna jelentősebb szerepet, talán akkor a végeredmény is fogyaszthatóbb lenne. A végeredmény így elég kétséges lett, de egyszeri megnézésre még tudom ajánlani. Így nekem 6,5/10, remélem Mr. Jackson legközelebb valami jobbal rukkol elő.


Coco Chanel – a divat előtt, az árvaház után

Coco Chanel
(Coco avant Chanel – 2009)

A divat nagyasszonyának, s talán az egyik legismertebb alakjának korai éveit meséli el a film, mely ugyan látszólag egy hangulatos, életrajzi divatfilm, azonban sajnos nem ezt kapjuk, sokkal inkább egy unalmas és vontatott történetet sok hitelességgel, s meglepődéssel együtt tapasztaltam, hogy az amerikai An Education-ben több a francia hangulat, mint egy francia filmben.

A franciául tudók a film címéből kitalálhatták, hogy a film Coco életét meséli el Chanel előtt. A divatvezér előtt csupán egy fiatal varrólányka volt, aki szabad idejében énekelt, s énekesnőként szeretett volna élni később, de sikertelen próbálkozások után enged a könnyebb és fantáziátlan világ lehetőségének, s egy gazdagabb férfival tart a forgó és mozgalmas párizsi világba, amely csak látszólag szép és csillogó, de kérdés, hogy van-e hely benne egy falusi szegény lánynak.

A filmet a romantikus, divatos és életrajzi filmek közé kategorizálhatnánk be, s ezek közül, ha divatot nem is, de szerelmet kapunk. Coco megeleveníti a kitartott szerető és az igazi szerelmes karakterét is, s végigkövethetjük pályájának kezdeteit, mely még sokkal inkább az előkelőségről és a romantikáról szólt, mint a ruhákról vagy a parfümökről. Láthatjuk a klisében gazdag árvaházi gyerekkor után a jobb életet kereső, de nem találó fiatal lányt, aki önmaga mellett felfedezi a párizsi elit ízléstelen ruházatának gyenge pontjait.

A film nem hozza elő a szokásos hollywoodi csillogást és ragyogó élettörténetet, s nem fűszerezi semmivel, s talán ez a legfőbb gond is vele. Törekszik a hitelességre, de a kezdeti időkben semmi érdekes és újító nincs, amivel el lehetne tölteni ezt a 100 percet, de nem is használ ilyen elemeket. Bemutatja az ambíciókat, a motivációkat és körülményeket, de a környezetet nem sikerült hozzá megteremteni, s a francia hangulatot nem éreztem az alkotáson.

A kosztümök ellenben szépek voltak, még ha nem is láthattunk belőlük túl sokat. Coco fiús, újító és nem túl “habcsókos” ruhái szépen megtervezettek, s hozzá a többi jelmez is illik, de ez még nekem kevés a hangulat megalkotásához. A színészek viszont életet dobtak a nem túl ütős képbe, elsősorban Audrey Tautou, a fiús, önhitt és bájos szerepben, mellette Benoît Poelvoorde jól hozza az arrogáns és gazdag figurát, míg Alessandro Nivola kissé háttérbe szorult.

Az alapfelvetés nem lenne rossz, de nem éreztem annyi energiát, történetet és lehetőséget, mint amennyi elkelt volna, s így csak egy történelmileg ugyan hiteles, de nem túl szórakoztató film lett az eredmény. Megnézését ha meg nem is bántam, de nem ajánlanám annyira, kivéve ha valaki fanatikus Chanel rajongó. Részemről ez 5/10, talán a divatasszonyról jobb lett volna filmet készíteni.


Ahol a vadak várnak

Ahol a vadak várnak
(Where The Wild Things Are – 2009)

Erről a filmről elég sok jót hallottam, ezért is kezdett el érdekelni. Ennek ellenére sokáig halogattam a megtekintését, pedig nem kellett volna, ugyanis kimondottan kellemes film. Szívet-melengető történet, de ezalatt némi szomorúsággal és magányossággal. Mélyebb mondanivalót fejteget egy aranyos történet alatt, mely valójában csak egy mese, de sokkal inkább szól felnőtteknek, mint gyereknek, hiszen a szőrmókok alatt igazi gondolatok is rejlenek.

A film egy kisfiúról szól, név szerint Maxről, akinek a helyzete nem éppen tökéletes, de valójában csak a fiú gondolja így. Édesanyja egyedül neveli a nővérével, így nem jut elég idő rá. Az egyik veszekedés után elszökik otthonról, s egy szigeten köt ki, ahol hatalmas, furcsa és vad lények élnek, mint egy nagy család. Maxet a királyukká teszik, s velük tölt néhány napot, de végül rájön, hogy a család a legfontosabb.

Az előzetesek alapján én jóval vidámabb és mosolygósabb filmre számítottam, de a végeredmény nem lett ilyen feelgood. Sokszor önti el a filmet a szomorúság, a bánat vagy éppen az egyedüllét érzete, s a szívmelengető képsorokból elég gyakran érződött lehangoltság és feszültség. A film vége felé elszabadulnak az indulatok, s ezzel együtt minden probléma és érzelem is kitör, így lesz igazán sötét és mély a film.

A vad karakterek remekül lettek megalkotva. Mindannyian Max egy való világbeli ismerősét, vagy önmagának egy tulajdonságát jelképezi. Közülük Carol áll legközelebb a fiúhoz, hiszen lényegében ő a vad megfelelője, így jól tükrözi Max összetett személyiségét is. A többiek inkább csak eltúlozva vannak jelen, mint egy-egy eltúlzott változat. Közben megszólalnak a mélyebb mondanivalók is, a családról vagy a belső szenvedélyről és vadságról.

A megjelenítése hihetetlenül jó lett. A vad dolgok kimondottan érzelemdúsra, kifejezőre és szerethetőre sikerültek, melyhez a vizuális megvalósítás tökéletes illik. A zene ezzel együtt remek lett, mindvégig illeszkedik a hangulathoz és eseményhez. A vadak hangjai olyan nevek lettek, mint James Gandolfini, Catherine O’Hara, Forest Whitaker vagy Paul Dano.

A film egyben fantasztikus, érzelmes, megható és elgondolkodtató. Igazi mese az álmokról, s a minket körülvevő világról, melyhez szép vizualitás és zene társul. Sajnálom, hogy eddig nem láttam, de még biztos, hogy újranézés lesz belőle, jóval többet tud adni, mint amit egy nézésre felfogtam. Így nekem 8,5/10.


Derült égből fasírt – ki rendelt húsgombócot?!

Derült égből fasírt
(Cloudy with a Chance of Meatballs – 2009)

A tavalyi év egyik legjobb animációjaként könyvelték a legtöbben, s a várakozásaim is ehhez értek fel, de az igazság az, hogy csalódtam benne. A film sokszor átcsap érdektelenségbe, és erősen didaktikus, de még mellette giccses és szirupos is lesz, s sajnos ez nem a pozitív oldalára billenti a mérleget. Pedig alapvetően nem lett rossz, mert jót szórakoztam, de valahogy mégsem volt teljes a kép, hiszen egész jó lett a megvalósítás.

Flint igazi csodabogár: feltalálónak készül. Mindenféle dolgot kitalál, de még sem ismerik el a tehetségét. S mivel egy kis szigeten él, ahol a lakosság állandóan szardíniát eszik, ezért kitalálja, hogy egy olyan gépet készít, ami rendelésre vízből valamilyen ételt állít elő. Addig-addig barkácsol, míg a gép uralja a levegőt, s eső helyett folyamatosan valamilyen finomság esik. Azonban még a jóból is megárt a sok.

A filmnek a lendülete először valóban letaglóz. Az első felében végig tud is szánkázni ezen, azonban a végére kicsit lentebb hagy. Ugyanis sziporkázó és vidám humora kellemes hangulatot ad az egésznek. Minden pillanatban burkolt és nyílt poénok tömkelege zúdul a nézőre, hogy a háttér részleteiről vagy a filmes utalásokról (Halálcsillag a végén szép volt) ne is beszéljünk. Kreativitás és ötletgazdagság jellemzi a filmet, mellyel még az alapvetően sablonos figurákat is sikerül feldobni.

A kötelező szerelmi szálat kicsit túlerőltetik, legalábbis nem éreztem tökéletesnek. Olykor giccsbe hajlik, s ha bár érződnek az ötletek mégsem lett túl szerencsés a megvalósítás. Ehhez hozzájárul a mondanivaló, amely egyrészről cinikus társadalomirónia lesz a fogyasztói társadalomról és az érvényesülésről, másrészt pedig szirupos és didaktikus tanulság arról, hogy a szeretetet ki kell mutatni vagy hogy merjünk és legyünk is azok, akik belül vagyunk.

A rajzolásmód könnyedén felér a nagyobb animációs stúdiók színvonalára. A részletgazdag és kreatív háttér és az elnagyolt, túlzó figurák kellően kiegészítik egymást. A karakterekkel ugyanis csak egy-egy vonást hangsúlyoz ki, mint a szemöldökkel és bajusszal két fekete csíkos édesapa, aki csak horgászmetaforákban képes beszélni, vagy a pufók, kapzsi és falánk polgármester.

Összességében jó kis animáció, de érezhetően gyerekeknek készítették, ezért bele kellett, hogy kerüljenek a kevésbé jó jelenetek, de emellett kellő kiegészítést nyújt a lendületes és ötletes légkör, ami egy jó kiinduló alapot biztosít. Reméljük lesz még később is ilyen animáció, ez így nekem 7/10, s ha nem is a tavalyi év legjobb animációja, de szórakoztató.