2008 címkéhez tartozó bejegyzések

Sárkányvadászok – mese Európából

Sárkányvadászok
(Dragon Hunters – 2008)

Magyarországon ugyan csak idén mutatták be, mégis 2008-as alkotásról van szó. Az idei animációs termés két sárkányos filmje közül az egyikről van szó, ráadásul nem is hollywoodi, hanem francia, így némi újdonság is keveredik a könnyed gyerekmesébe az érdekes, de kimondottan tetszetős látványon és az alapvető sablonokon kívül. Egyszeri megnézésre élvezetes alkotás.

Egy különös világról szól a történet, ahol sziklák és törmelékek repülnek mindenfele, sárkányok, bárányok és nyuszik kukucskálnak a lebegő káposztaföldeken. Lian-Chu és Gwizdo, a két kalandor (és a kékbundás sárkány-kutya), pénzkeresésként sárkányokra vadásznak, amikor találkoznak a gazdag úr unokahúgával, Zoéval, aki álomvilágában az Ezüstlovaggal harcol együtt. A világra azonban nagy veszély közeleg, a világfaló sárkány hamarosan felébred, s csak a furcsa csapat állhat az útjába.

Amerikával ellentétben itt nem a sima rutinos megoldásról van szó. Jóllehet itt is vannak szép számmal közhelyek és sablonok, a történetvezetés pofonegyszerű és kiszámítható, de mégis, megdobják itt-ott egy szerethető motívummal, egy meglepő megoldással, ezzel némi újdonságot és egyéniséget visznek bele. Olykor kicsit felpörög a film, néha unalomba fullad, s közben egetverő tanulságokkal tömítik el a kisgyerek agyát, de kellemesen szerethető és még talán szórakoztató is a film.

A karakterek kellően buták és kedvelhetőek a maguk módján, kivételt képez ez alól a kislány, aki hihetetlen módon idegesítő, és a film 90%-án át zavarja a nézőt, s csak a hatalmas toleranciaszint vagy a 10 éves kor mentheti meg a nézőt az öngyilkosságtól. Pedig a többiek rendben vannak, a jószívű, macis állovag, a kicsit zsugori és csaló társa, a vak öreg, és a gonoszkinézetű szolgája, de még a bundás kutya is megfelelő humorforrás. A fehér juhok és a vörös denevérek még kicsit a hangulatot is segítik.

A zene sokat javít az összhatáson, a kínai stílus és a hatásos dallamok megfelelően aláfestik a légkört. A látvány önmagában rendkívül furcsa lehet, meg van az az érzése a nézőnek, hogy egy hollywoodi animációs cég gyakornoka is jobbat csinál. A karakterek nem túl kidolgozottak, annál szebb viszont a háttér és a környezet. Szívesen néztem volna még a teremtett világot, esztétikailag igen szépen sikerült.

Nem mondom, hogy az évtized animációs filmje, sokkal inkább egy könnyed gyerekmese némi európai újdonsággal és mástípusú látványvilággal, mint amit megszoktunk. Egyszeri megtekintésre alkalmas, de világ nem vált meg. 5,5/10 a pontszám, de azért a végét nem tudom mire vélni.

Reklámok

Fanboys – Rajongók háborúja

Fanboys – Rajongók háborúja
(Fanboys – 2008)

Nehéz bármilyen kategóriába is besorolni a Fanboyst, hiszen a roadmovie alapot gyenge drámával és egész korrekt geek-komédiával fűszerezték. A film legnagyobb problémája, hogy nem tudja, mit is akar valójában. Humoros rajongói filmet, sok utalással és röhögéssel, vagy érzelmes drámát, amit néha kevés viccel felengednek. Két szék közé esett a Fanboys, noha voltak kimondottan jó pillanatai, s a játékidő felében jól lehetett szórakozni.

1998-ban, a 4. és egyben első Star Wars film megjelenése előtt a rajongók állandó lázban égtek, hiszen a Baljós árnyakkal folytatódik a filmes eposz. Néhány fiatal, Hutch, Linus, Eric és Windows számára a Star Wars jelent mindent, és mindennél jobban várják az új filmet. Azonban egyiküknek már nem lesz lehetősége a moziban megnézni a várva várt előzményfilmet, így elhatározzák, hogy átvágnak a fél országon a Lucas farmig, és megszerzik a kópiát.

A film klasszikus roadmovie-ként indul, de az egyszerű alapot tovább bonyolítják a drámai szállal. Nehéz eldönteni, hogy akkor működött volna jobban, ha kisebb, vagy éppen akkor, ha nagyobb hangsúlyt fektetnek erre a vonulatra, azonban így semmiképpen sem volt szerencsés. Az érzelmesebb vonulat súlytalannak, komolytalannak érződött, miközben a humoros mókázás lendületét vesztette, és folyton megtorpant, amikor egy drámaibb pillanat következett.

A karakterek igazi sablonok, a közhelyes kocka-figurák megtestesítői: nőkkel nem tudnak bánni, a Star Wars az életük, folyton utalgatnak a filmekből, s még a Trekkesekkel is állandóan harcolnak. Ezzel még nem is lenne igazán gond, főleg, hogy a négy baráthoz csatlakozik Zoe, aki a kötelezőnek is mondható, bár rémisztően semmilyen szerelemi szálat hozza magával, de ettől függetlenül a gúnyolódásokkal és viccekkel kicsit segít a hangulaton. Pedig a humorral nem lenne gond, lehet nevetni a baromságokon és az agyatlan poénokon, de a körítés nem sikerült tökéletesre.

A színészi gárdával nincs gond, megoldják a dolgukat, főleg a film után felkapott Jay Baruchel, de mellette Sam Huntington, Chris Marquette és Dan Fogler sem volt vészes. Kristen Bell fekete hajjal kicsit furcsa, de még mindig aranyos volt. Egy-egy cameora feltűnt Seth Rogen, William Shatner és Danny Trejo is.

Nézhető film, lehet rajta nevetni is, de a jó hangulat és a rengeteg utalás és poén nem tesz remekké egy filmet. A lelkizős bölcsességek és az unalmas tanulságok sokat rontottak rajta, s azért az új filmről is kaptunk néhány humoros megjegyzést. 6/10, de lehetett volna jobb is.


Valkűr – megölni Hitlert nem túl egyszerű

Valkűr
(Valkyrie – 2008)

Megtörtént eseményről nehéz filmet készíteni, főleg akkor, ha az adott momentum egy olyan fontos időszak alatt játszódik, mint a II. világháború. Bryan Singer filmje egy Hitler-elleni merényletre összpontosított, s talán még a történelemből ketteseknek is kitalálható, hogy mi a film vége, vagyis nem a végkifejlet lesz a fontos, hanem a megvalósítás. A rendezőnek sikerült, s egy feszültségben gazdag, mozgalmas, bár nem tökéletesen kivitelezett filmet készített.

1943 és ’44 között már látszódott, hogy a háború hova vezet. Egy kisebb csoport úgy döntött, hogy valahogy megakadályozza a Führer őrültségét. A Hitler-elleni merénylet vezetője Claus von Stauffenberg lett, akit nem feltétlenül követendő nézetei miatt Észak-Afrikába küldtek, de megsebesült és a tartalékos haderő vezetője lett. Mellette még fontosabbnál fontosabb náci vezetők is részt vettek a tervben, melynek a lényege Hitler megölése és a hatalom átvétele volt.

Az ismert történet miatt a hangsúlyt a kivitelezésre és a részletek kidolgozására fektették. Kellően megismertük a szituáció hátterét, hasonlóképpen a főszereplőt is. A többiek már nem túl erősek, hiszen a többi vezető elég egysíkú és egyszerűre sikerült, s sem a gondolataikat, sem a motivációkat nem lehetett eléggé átérezni, bár a színészek nagyszerűségének köszönhetően nem lett az egész zavaró. A köztük lévő kapcsolaton még munkálkodhattak volna még, de a film légköre kárpótolni tud.

A feszültség és a komor hangulat végig jelen volt a filmben, sőt uralkodott, így végig lehetett élvezni a terv kezdetétől a végig. A folyamatosan múló idővel és az óriási tét miatt sikerült elég pörgőssé és izgalmassá tenni az alkotást. Nekem kicsit kevésnek tűnt az előzmény és maga a Valkűr-hadművelet kidolgozása, de a vége már jól lett eltalálva. A környezet talán kicsit sterilre, de mutatósra sikeredett, köszönhetően a német egyenruhákban flangáló statisztáknak és a jól kinéző városképnek.

A színészek viszont nagyszerűek voltak, s mindannyian elboldogultak a rájuk osztott szereppel. A főszereplő Tom Cruise nem volt rossz, bár annyira jó sem, de tudta hozni a nemest. A mellékszereplők szinte kivétel nélkül jól árnyalták és életet leheltek az egyébként nem tökéletes karakterekbe, hiszen Bill Nighy, Kenneth Branagh vagy Tom Wilkinson játszott, s nem tehetnek róla, hogy a szerepük nem túl fantáziadús.

Minden problémája ellenére jó film a Valkűr, talán egy kis hiányérzetet hagy maga után, még ha megindokolni nem is sikerül. A karakterekre rá fért volna egy alaposabb írás, de a feszültség és a színészek élvezhetővé, mi több szórakoztatóvá tenni az amerikai produkciót. Talán egy német kézben jobb lett volna, de még ez is így 8/10 pontot megér, ha nem többet.


Spirit – A sikító város – a műfaj paródiája?!

Spirit – A sikító város
(The Spirit – 2008)

A film komoly okot ad a kételkedésre. Végig azon gondolkodtam, hogy a film egy paródia lenne-e, de valahogy mégsem lehet az. Az egész koncepció elnagyolt és nem vehető komolyan. Fura így filmet nézni, mely kvázi a képregényfilmek kigúnyolása, de közben próbál komolynak mutatkozni, pedig egyedül a látvány az, mely okot enged az élvezetre. Ennek ellenére nem rossz film, egyszerűen csak nem kell komolyan venni. Már ha ez lehetséges.

Danny Colt, a zsaruból lett szuperhős szeretett városában próbálja őrizni a rendet, mint Spirit, a város lelke. Különösebb képessége nincs, csupán halhatatlan. Két harc között a nőket keresi, azonban ellenségei közül az őrült Octopusnak nagyobb tervei vannak, mint estéről estére megmérkőzni a hőssel, s ráadásul még Spirit múltjának darabkái is felbukkannak a fekete-fehérbe öltözött valóságban.

A műfaj paródiájának könnyen lehetne nevezni, hiszen a hősünknek képessége nincs, de a nők után állandóan megy, emellett a főgonosz nem kicsit elmebajos és meglepő módon állandóan poénokat szór, a nem kevésbé hibbant segítői idétlen kövér klónok, akik állandóan nevetnek. Spirit sem teljesen komplett, neki még a halál is nőnemű, hogy a városról ne is beszéljünk, de hogy harc közben is vécékagylót húznak rá, az már kimondottan meglepő.

A film humorossága normális esetben negatívum lenne, azonban az egyéb hibák miatt még élvezetessé is teszik a filmet. A történetszálak nincsenek rendesen összerakva és szétszórt, de még így is közhelyesek és sablonosak, hasonlóan a dialógokkal, amelyek még gyengébbé teszik a produkciót, egyedül a humor dobja néha fel, aminek köszönhetően komolyan lehetetlen venni.

A látvány viszont kimondottan újító, ami elég meghökkenésre ad okot. A fekete, a fehér és a vörös színekkel játszadozik, s a színek teljes hiánya (vagy éppen erőteljes mattsága) még jobban növeli a képregényes stílust. A színészek között Scarlett Johansson kiemelkedő, mivel Samuel L. Jacksont nem lehet komolyan venni.

A film a humor olyan forrását használja, s ráadásul olyan mértékben, hogy lehetetlen komolyan megítélni a filmet. Szétszórt koncepció, elnagyolt szereplők, nagy adagnyi humorszórás jellemzi a filmet. Ha paródia lenne, nagyszerűen mutatna, de félek, hogy komolyan gondolták, s így csak 5,5/10-et tudok adni.


Szikraváros – egy remek alapötlet

Szikraváros
(City of Ember – 2008)

Mondhatnám, hogy a remek ötlet mellé jó megvalósítás is párosult, de nem így van. A film alapszituációjának nagyszerűségét sikerült úgy elrontani, hogy csak egy egyszerű mese maradt belőle némi ijesztgetős jelenettel. Nagyon kár érte, mert az alapkoncepcióban sok potenciál volt, csak éppen ki nem sikerült dolgozni. A családi kalandfilmbe (vagy sci-fibe) nem nagyon sikerült semmi pluszt belevinni, és ez így sajnálatos.

Az alap tehát az, hogy a Földet eléggé elpusztítja valami katasztrófa, és a tudósok kitalálják, hogy építenek egy föld alatti várost, akik túlélik ezt. Aztán utasításokat hagynak 200 évvel későbbre, hogyan tudnak visszamenni. Igen ám, csak közben az utasítás eltűnik, és mivel senki nem akar a felszínre menni, boldogan élik tudatlan életüket. Közben a város szavatossága lejár, a generátor szét akar esni, és előkerül pár tizenéves, akik ki akarnak menni.

Az az én gondom, hogy ezt nagyon lebutították. Ugyanis ebben jóval több potenciál volt, amit egy kissé jobban is meg lehetett volna valósítani. Kicsit talán sötétebb, és egy kissé horrorisztikusabb lett volna, és elhagyták volna ezt a cukormázas felszínt, amit a gyerekszereplők szolgáltattak. Így is voltak benne jó pillanatok, meg ijesztőbb pillanatok, de közel sem elég.

Túl meseszerű lett ez az egész, ami önmagában működött, csak túl komolyan vették az egészet. A forgatókönyvet nem írták meg úgy, hogy sok élet legyen benne, és ez a varázslatos családi mese nekem kevés volt. Ráadásul maga a történet sem volt eléggé felépítve ahhoz, hogy izgalmas legyen. A film háromnegyedénél kezdtem el gondolkodni, hogy akkor most történik is valami komolyabb, vagy tényleg ezt akarják folytatni. A vége elég nagy csalódást okozott számomra.

Egyébként a gyerekszínészekkel nem volt különösebb gond (igaz, nekem nem voltak szimpatikusak), csak a szokásos tapasztalatlanság (bár a lányt Oscarra is jelölték már), viszont feltűnt a remek Bill Murray, aki nem túl kedves szerepe ellenére is színt vitt az egészbe. Tim Robbins és Martin Landau az egésznek a tapasztaltabb részét adták, igaz, kisebb mellékszerepekben.

Nem volt ez rossz, a látvány például egészen remek volt. Csupán hiányoltam belőle azt a részt, ami tovább viszi, mint egy mese. A készítőknek ez volt a céljuk, csak ez így még kevés volt, és a nagyszerű alapban jóval több potenciál is akadt volna. Legyen 6/10.


Volt – a Disney válasza a Pixar filmekre

Volt
(Bolt – 2008)

A Disney stúdió az utóbbi időben nem tudott letenni az asztalra komolyabb sikernek örvendő animációs filmet, de úgy tűnik, hogy a Volt végre versenytársa lehet a Pixar animációinak (L’ecsó, Wall-E, Kung-Fu Panda). A közhelyig ismételt sztori közben megkapjuk az családi animációs filmek minden előnyét és hátrányát, de az egész mégis összeáll, és majdnem teljesen élvezhető film kerekedik ki.

Az alapsztori rém egyszerű: a klasszikus kutya hazatérése sztorit annyival csavarják meg, hogy a kutya azt képzeli magáról, hogy szuperhős. Volt ugyanis filmsztár, de ennek nincs tudatában, és tényleg azt képzeli, hogy van lézerszeme és szuperugatása. Azonban valahogy elveszik, és innentől egyszerű, de rendkívül hangulatos road movie-t láthatunk.

A karakterek egészen kellemesek, nem kell komolyat várni, inkább csak szerethetőek. Voltnak két társa akad: egy rajongó, és kissé szédült, leginkább a poén miatt jelen levő hörcsög és a sovány, cinikus macska, aki már csalódott az életben. Külön megemlítendőek még a galambok, akik.. ugyanazt a szerepet töltik be, mint a Madagaszkár pingvinjei. Humorosak, és szórakoztatnak mindenféle szerep nélkül.

A naiv kiskutya hazatérése és ráébredése a barátság és a hűség fontosságára óriási közhely, és közben annyi csöpögés és tanulság van, amennyit nem szégyellnek, de azért elsősorban mégis csak gyerekeknek szánták. Kissé tolakodó és giccses lett a tanulsági rész, de ez a hátránya a filmnek.

Előnye viszont a remek animáció, hiszen a karakterek (látványi) kidolgozása kiváló lett, és tényleg a Pixar filmeket idézi. A hörcsög szőrszálait is láthatjuk, arról nem is szólva, hogy maga Volt is sokat dob a “cukiság” részen. A mozdulatok és a gesztusok szépek és látszik, hogy dolgoztak vele. A háttér és a részletek egyébként szintén jól mutatnak, de csak amolyan középkategóriás animációs film szinten, nem kell várni Wall-E magasságokat.

Kellemes meglepetés, mivel a sok tanulság ellenére is kellemes lendülete van a film nagy részében, bár a végén kicsit leül. Nagyszerű látvány jellemzi a filmet, és a galambok miatt lesz 6/10. Várunk még animációs filmet a Disney-től.


Benjamin Button különös élete

Benjamin Button különös élete
(The Curious Case of Benjamin Button – 2008)

A Benjamin Button nem sok újat tud mutatni. Mégis, remek film. A tipikus Oscar-os felhozatal elég tipikus filmje, de ez még véletlenül sem jelenti azt, hogy rossz lenne. Sőt. Pont az ilyen alkotások miatt érdemes néha igazi filmeket nézni, és élvezni a film mélységeit. Remek látványtervezés és jó forgatókönyv a film fő erénye, de ez nem jelenti azt, hogy másban rossz lenne. Az Oscar-díjak nagy jelölés besöprője.

Caroline, a fiatal lány a nagyon beteg édesanyja mellett ül, de az anyja megkéri, hogy olvassa föl a táskájában lévő naplót. A könyvecskéből megelevenedik számunkra Benjamin Button története. A fiúé, aki visszafele él. Öregként születik és fiatalként hal meg. Az öreg test lassan, az évek alatt megfiatalodik, miközben mindenki más a normális rend szerint öregszik.

Az érdekes alapszituáció remek megvalósítással párosul. Folyamatosan láthatjuk az első világháború utáni Amerikát, annak a díszleteivel, viselkedéseivel és látványával. A maszkok és a sminkek nagyszerűen lettek elkészítve, Button megfiatalodásával, és a többiek öregedésével.

A film igazi szomorúsága Benjaminé, aki fiatalabb lesz, miközben ismerősei, szerettei öregebbek lesznek. A film egy életet mutat be, annak legtöbb problémájával, boldogságával és szerelmével. Azonban kissé sajnálom, hogy a film az alap legtöbb lehetőségét nem használja ki, de a már így is 160 perces játékidőbe nem nagyon fért volna be.

A szomorú felhangú, mégis rendkívül furcsa hangulatú filmet sikerült összehoznia a rendezőnek. Az egész egyben van, precíz és összefogott. Látszik a forgatókönyv ötletessége és jó tempójú történetmesélése. Érzelmek előretörése és a pillanatok kihasználtsága remek filmmé teszi a művet.

A látvány mellett fontos tényező még a színészi játék. Cate Blanchett remekül alakít, ő a film legjobb alakja. Végig hihető, és az öregedés hatására is ugyanolyan nagyszerű marad. Brad Pitt, mint Benjamin Button engem nem győzött meg, és nem láttam sokat benne. Mellékszereplők között Tilda Swinton és Taraji P. Henson kiemelendő.

Ugyan nevetségesen sok Oscar-ra jelölték, végül “csak” 3-at kapott meg. Remek film az élet elmúlásáról jó forgatókönyvvel és nagyszerű színészi játékokkal. Mindenképpen egy 9/10-es élmény.