2007 címkéhez tartozó bejegyzések

Árvaház – horrort nézni jó. horrort nézni jó?!

Árvaház
(El Orfanato – 2007)

Én és a horror nem vagyunk kibékülve, pedig most bizonyított. A vérengzős, bélkicsordulós, testrész-kaszabolós stílus szerencsére itt sem volt túl erős, sőt, kimondottan keveset kaptunk, így inkább thrillernek nevezhető. Guillermo Del Toro miatt néztem meg a filmet, aki ugyan most sem rendező, sem író, hanem “csak” producer, de a lehengerlő alkotáson felfedezhető keze nyoma.

Laura egy kis, tengerparti árvaházban nőtt fel, s miután férje és fia is lesz, úgy dönt, hogy visszaköltözik az azóta kihalt házba. Tervei szerint beteg gyerekeket fog gondozni, de a megnyitó napjának közeledtével kiderül, hogy a házban nincs minden rendben. A fiú képzeletbeli barátaival beszélget, akik azonban Laurát múltjára emlékeztetik, míg végül megtörténik a tragédia.

Fiatal gyerekkel riogatni egy kihalt, de elég nagy házban nem új dolog, de mégis hatásosan sikerült tálalni az egészet. A rendező inkább a rémisztő hangulatú zenét, a hirtelen zörejeket és hangokat alkalmazta, és tényleges horrort nem, vagy csak nagyon keveset láthattunk, ami még nem feltétlenül probléma. A gyermeki, vagy éppen felnőtt fantázia képzelgéseit felhasználva érzékeltette a drámai oldalt.

A drámaiság ugyanis jelen volt, nem is kicsit, elsősorban a karaktereket (leginkább Laura) sikerült eléggé közel hozniuk a nézőkhöz, és személyükön át éreztük meg az igazi érzelmeit a filmnek, amelyek az izgalom és a feszültség mellett szintén jelen voltak. A Faun labirintusánál is érzékelt kicsinyke határvonal a képzelet és a valóság között itt kicsit jobban elkülönült, ami nem tudom mennyire volt jó, én talán kicsit jobban örültem volna a varázslatosabb, képzeletbeli pillanatoknak is.

A horror részt nem tudom eléggé értékelni, mivel a nemrégiben látott az Az Álmosvölgy legendáján kívül nincs tapasztalatom a műfajjal, de talán inkább tekinthető thrillernek, ugyanis hiányzottak a vérengzős pillanatok. A filmzenének a remeksége minden izgalmat és feszültséget megteremtett, és tökéletesen fenntartotta az ijesztgetős, horrorisztikus atmoszférát, amelyhez az eddig nem túl ismert (mondhatni ismeretlen) spanyol színészek (mint a Faunnál) is jelentős mértékben hozzátettek.

Nehéz mihez viszonyítani, talán a legközelebb a Del Toro rendezésű Faun labirintusához áll, pont a személyi drámák, a csodálatos zene és a képzeletet a valóssággal  elválasztó kicsinyke határvonal elvékonyulása miatt. Hatással van az emberre, magával ragad és elvarázsol, mindezt igazán minőségien. 8,5/10 pontot megér.

Reklámok

Vérző olaj – így kell filmet készíteni

Vérző olaj
(There Will Be Blood – 2007)

A filmre nehéz úgy jelzőt találni, hogy kifejezze igazi erejét. Egy alakra, illetve egy színészre építkezik, de olyan erős színészi játékot láthatunk, hogy könnyen elviszi magán a több mint 2 órás filmet. Egy érdekes kor történetét mutatja be, olyan hangulattal, hogy ott érezzük magunkat. Bár furcsa úgy filmet nézni, hogy a karaktereket csak utálni lehet, de a két óra végére még a antiszociális, emberiségutáló olajmágnást is megszeretjük.

Daniel Plainview életéből mutat be részleteket három évből, azonban ezáltal megismerjük a személyt. Olajjal kereskedik és ebből szépen meg is gazdagodik. Egy kisvárosban forgatja fel a kedélyeket, ahol a helyi egyházi “prófétával” is szembe kerül. Közben az örökbefogadott fiával sincs minden rendben. De folyamatosan érzékeltetnek olyan témákat mint a vallás, a pénz, a kapzsiság vagy az emberi értékek.

Már az első negyed óra is teljesen magával ragadó, bár érdekes módon senki sem szólal meg. Zajok, zörejek, zene keveredik a karakter igazi lényegével, s a film folyamán ez egyre jobban megerősödik. A kor stílusának remek bemutatását láthatjuk, és a képek megelevenednek előttünk, s egyszerűen letaglóz a világa. Az operatőri munka nagyszerű, furcsa, nem átlagos beállításokkal operál, és bejön neki. A zene olykor csak zajokból áll, mégis kiegészíti a film képi világát, amely olyan jelentős, hogy még egy klasszikus hegedűversenyt is elbír maga mellett.

Lassú folyású, nyugodt tempójú filmről van szó, de a jelenetek olyan erősen hatnak, hogy észre sem vesszük az idő múlását. Talán egy kicsit lehetett volna rövidebb, de így sem untam, pedig különösebb izgalom nem történt. Az olajmágnás karakterének erősségéhez hozzátartozik, hogy világnézete nem éppen kedves: nyílt beszédű, s őszintén kijelenti, hogy utálja az emberek nagy részét. Viszont az ő karaktere folyamatosan közelebb kerül hozzánk, és szinte megkedveljük, miközben a többi figurát esély sincs szeretni.

A fantasztikus színész(ek) az alapjai a filmnek, elsősorban Daniel Day-Lewis. Oscar-díjas alakítása lenyűgöző, és szinte átlényegül a karakterébe. Nem lehet elmenni szó nélkül, olyan erővel van jelen a vásznon, szinte szuggesztív. Azonban fontos még megemlíteni Paul Danot, aki ugyan kevésbé jelentős Day-Lewis mellett, de a hamis próféta nem túl hálás szerepében kellemeset alakít.

Nagyszerű film, a kor igazi hangulatát megidézve, és zseniális színészi alakítással. Szuggesztív, magával ragadó, erőteljes film, és a 160 perce ellenére folyamatosan fenntartja a hangulatot, és nem tudtam unni. Remek látványvilággal és operatőri munkával együtt felkerekítem 9/10 pontra.


Nem vénnek való vidék

Nem vénnek való vidék
(No Country for Old Men – 2007)

A filmet közvetlen a Képlet után sikerült megnéznem, és így nagyon kitűnt, hogy ez mennyivel erősebb. A mélyebb gondolatokat remekül sikerült átültetni a lassú ütemű nyugodt thrillerbe. A szálak remekül építik fel a személyes drámákat, és mindent úgy mutatnak be, hogy közben a szereplőknek szinte nincs is közös jelenete. A Coen testvérek ismét megmutatták, hogy milyen A film.

Három történetszálat követhetünk a film során. Llewelyn Moss vadászat közben véletlenül talál néhány hullát, meg rengeteg pénzt. A pénzt hazaviszi, azonban éjjel a lelkiismerete nem hagyja nyugodni, és visszamegy a helyre, élete legnagyobb hibáját elkövetve. Innentől kezdve vadásznak rá, még ha Moss nem is tipikus jófiú.

Anton Chigurh egy pszichopata gyilkos, aki türelmével és kimért természetével válik igazán félelmetessé. Karaktere egy az egyben a tökéletes gyilkos példánya, a világ felett álló hidegvérű ember. Jeleneteiben úgy van jelen a feszültség, hogy szinte alig csinál valamit, mégis, rettenetes alak. Egyértelműen a film ura.

Valamint ott van Ed Tom Bell, az idős seriffé, aki már igazán unja ezt az életet. A barátaival való beszélgetés közben beszélik ki a film mondanivalóját. Az idők változnak, s már semmi sem olyan mint régen. Az állandóan létező erőszak, és a tömeg közönyössége igazán elkeserítő. Minden mondatot azonnal elhiszünk a szereplők szájából, úgy sikerült tálalni.

A karakterek drámájának tálalása adja film alapját: a menekülő, de rendkívül realista Moss, a saját szórakozására gyilkoló Anton és az öregedő Ed Tom élete úgy tárul fel előttünk, mintha dokumentumfilmet néznénk. Az ésszerűségek határain belül mozognak, és tudják, hogy az életük, s egyben a világ is megváltozott, és nem tudnak semmit tenni ellene.

Chigurh szerepében Javier Bardem zseniálisat alakít, a folyamatos feszültséget tudja úgy kezelni, hogy bármikor elhisszük neki, hogy azonnal lelő. Tommy Lee Jones, mint a seriff, már csak a rutinját hozza, de nagyszerűen. A történetszála kissé hátraszorul, de átérezzük minden gondját és baját. Josh Brolin alakja pedig kiválóan játssza a “főhőst”.

Talán túl sokat áradoztam a filmről, de tényleg jó. A négy Oscar mellett is sok kitüntetést kapott, de a forgatókönyv nagyszerűsége és a színészek játéka mellett meg lehet érteni. A Coen testvérek nyugodt tempójú filmje megéri a megnézést, de 8,5/10-nél többet nem tudok adni.


Charlie Wilson háborúja

Charlie Wilson háborúja
(Charlie Wilson’s War – 2007)

Egy komédia-mezbe öltöztetett politikai szatíra, két remek Oscar-díjas színésszel, egy teljesen felesleges Oscar-díjas színésznővel, néhány eyecandy-vel, és egy kevéske mély gondolattal. Ez minden, amit a filmről dióhéjban mondani lehetne, ahol a rendező és a forgatókönyvíró hatásra egy kellemes alkotás kerekedett ki.

A film lényegében annak a története, hogyan tudta Charlie Wilson megbuktatni a kommunistákat. Miközben a CIA észre sem vette, hogy százharmincezer orosz masírozott be Afganisztánba a hidegháború vége felé, Charlie Wilsonban, Texas második választókerületének léha életet élő (iszik, drogozik, nőzik megállás nélkül) képviselőjében felgyullad egy láng, és saját ügyének tekinti, hogy megmentse az afgánokat.

A főszerepet Tom Hanks játssza, aki magában még teljesen átlagos lenne, azonban társul hozzá Philip Seymour Hoffman, s kettejük párosában akkora dinamika rejtőzik, hogy minden közös jelenetüket átjárta a remek hangulat. Feltűnik még Julia Roberts, mint Texas 6. leggazdagabb asszonya, de maga a karakter szinte alig szerepel, s valószínűleg a hölgy sem ezért fogja megkapni következő díját.

A páros remek játékának és a forgatókönyvíró tehetségének köszönhetően több komikus pillanat is adódik, így az első közös jelenetükben szinte végig vigyorogtam, mert annyira egymásra voltak hangolódva.

A képviselő könnyed életéből fakadóan találkozhatunk eyecandy-hölgyekkel is, így az irodájában is csak szép nők dolgoznak (Gyorsírni bárki tud, de ilyen mellei nem mindenkinek vannak), bár erre már akkor rádöbbenhetünk, mikor a Charlie mellé két meztelen nő lép be a kádba.

A háború következményében a film végében némi tanulság is előbukkan, ami a Fehér Házban uralkodó erkölcsbe (vagy annak hiányába) enged betekintést, s a filmben végigkövethetjük, milyen is a kormányzás.

“A kongresszus miért mond valamit, ha aztán nem tesz semmit?”
“Leginkább megszokásból.”

Kellemes hangulatú politikai szatíra remek színészpárossal. A vége kissé ellaposodott a felsorolásszerű cselekmény miatt, de a többi rész rendben volt. Sajnos nem tudok 8,5/10 pontnál többet adni.


L'ecsó – kis patkány nagy séfsapkában

L’ecsó
(Ratatouille – 2007)

A Pixar Oscar-díjas filmjét (egy a sok közül) ugyan már láttam valamikor a bemutatás körül, még kissé fiatalabban, de gondoltam, most újból megvizsgálom. Csalódtam? Csak kissé. A Pixar remek animációjával ugyan le tudott venni a lábamról, de ezen kívül sajnos nem sikerült feltölteni szegény filmet. Bár kellemes esti, családi film lehet belőle, de ezen túl nem tud menni. Persze nem is kell.

A kamaszkorú, remek szagló- és ízlelőérzékkel megáldott patkány, névszerint Remy, megelégeli a szemetet, amit a patkánytársadalom eszik, és inkább alkotni akar valamit. Eközben Párizs legmenőbb éttermében meghal a főséf, Gusteau, így az étterem csillaga leszállóban van, tekintve, hogy még a gyorsétterem üzletbe is be akar szállni.  Felveszik Linguinit mosogatófiúnak, akinek a legnagyobb szüksége némi tehetségre lenne. Azonban társul Remy-vel, és együtt meghódítják a franciák ízlelőbimbóit.

Nem szabad semmi komolyra számítani, hiszen elsősorban gyerekeknek készítették. Nekik ott van Remy alakja, a patkánytársadalom, mint emberrablók, vagy éppen a hajjal való irányítás. A felnőttek olyan rendkívül fontos témákkal nézhetnek szembe, mint, hogy mi történik, ha egy étterem elveszt 5 csillagából 2-őt. De azért észrevehetjük a gyors ételek összetűzését a komoly gasztronómiával, s a DNS-vizsgálat alapján kiderült örökösödési rendet.

Nem mondom, hogy sokat törődtek a karakterekkel. Megtalálható a nő, aki tipikus szerelmes kalandot ígér, a gonosz főséf, az étteremkritikus, aki imád enni, a halott szakács (aki azért ember) szelleme vagy éppen a kisebbségi érzésben szenvedő patkány. Remy tényleg kisebbség, hiszen patkány.

Néhány poént is kapunk, persze ki mire vevő, de még azért én is felnevettem egyszer. Olykor feelgood részek, és unalmas csöpögések váltják egymást, s bár a főtanulságot még mindig erőltetik, mint a gyerekfilmekben szokták, azért jobban el tudjuk hinni.

A látványra abszolút nem lehet panasz. A patkányok kidolgozottak, az apró szőrszálaik remekül vannak megrajzolva, s bár az emberek néhol kissé elnagyoltak, de az apró társadalom a főszereplő. A víz csillanásai, rezdülései előtérbe kerültek, hasonlóképpen a rothadó zöldségekhez. Pixar minsőggel van dolgunk, s évről-évre meg is kapjuk.

Egyszerű, családi mozi (vagy DVD, ahogy tetszik), elsősorban gyerekeknek, remek látvánnyal és nagy célokkal. Azt hiszem nem bántam meg, hogy újranéztem. Talán 6/10, mert főzni bárki tud. (Egyébként gratulálok a címfordítónak, jól megoldotta, hiszen az eredeti Ratatouille nálunk nem igazán ismert, de azért elmegy lecsónak, s a rat=patkány szójátékot legalább egy aposztróffal pótolta.)


Néhány film #22 – remek filmek

Ó, testvér, merre visz az utad? – 9/10
(O Brother, Where Art Thou? – 2000)

Ó, testvér, vajon merre visz az utad? Jelenleg egy nagyon jó filmben haladsz, és valójában én ilyen filmekre vágyok folyamatosan. Először kissé megrémültem, hiszen a film alapja Homérosz: Odüsszeia című eposza. Persze ez nincs teljesen így, ugyanis a film egy lenyűgöző, hangulatos, zenés film, amit nehéz nem szeretni.

Az eposz ugyan alap, de nem a történeté, mivel ez nem egy ókorban játszódó, misztikus történelmi film, hanem egy gazdasági világválság (az 1930-as) idején, Délen játszódó vidám road-movie. Három szökött rab, Everett, Pete és Delmar elindul a kincsért, amit Everett rejtett el a bebörtönzése előtt. Azonban sietniük kell, hiszen a kincs néhány nap múlva egy tó alján merül el, a völgyet, ahol el van temetve ugyanis elárasztják vízzel.

Tulajdonképpen ez csak az alapja, ugyanis sokkal inkább hasonlít néhány “gubanc” elmesélésre, kisebb történetekkel mintsem egy teljes filmre. Miközben menekülnek mindenféle bajba belekeverednek, egy bankrablástól kezdve, egy választási kampányon és egy ku-klux-klán rendezvényen át még dalokat is énekelnek. Ugyanis a filmben szinte folyamatosan szól a remek country-folk zene, ami megadja az alaphangulatot a filmnek.

Találkoznak Everett feleségével, egy félszemű Biblia-árussal, sőt még egy néger zenésszel is, aki el adta a lelkét az ördögnek. Mindeközben üldözi őket Colley, a rejtélyes nyomozó, aki leginkább a sátánra hasonlít. A filmbe simán beleférnek a szirének, vagy a békává változtatás, de ezalatt rengeteg utalást kapunk, elsősorban az Odüsszeiából. Megjelenik a vak jós, vagy éppen maga Homérosz is.

A fényképezés és operatőri munka lenyűgöző, nagyon jó zene szól, és kimondottan jó színészi alakításokat láthatunk, elsősorban George Clooney és John Turturro részéről, de mindenki nagyon jó szerepel. Nem is ömlengek tovább, ez egy nagyon jó zenés, kalandos film, ajánlom mindenkinek, és nem is tudom, hogy miért nem adok 10 pontot neki.

A nyughatatlan – 8,5/10
(Walk the Line – 2005)

Nehéz erről a filmről írni, ugyanis nem igazán tudok mit gondolni róla. Sajnos ennél valami nagyobbra, valami jobbra számítottam, így kicsit túlbecsültem. Engem nem igazán tudott megfogni, pedig elismerem, hogy jó, hangulatos film, csak éppen jobbra számítotam. Tulajdonképpen Johnny Cash életét dolgozza fel, kisebb nagyobb történetekben, és ezt elég jól meg is csinálja.

Elég szomorú élete volt, és a film erősen érzékeltetni a drámai vonalat. Johnny a drogok, a zene és a nők hatása alatt élt, ez biztos. Az élete folyamán a drogok folyamatosan tönkretették, miközben szerelmes volt egy nőbe. Azonban a filmben valahogy ez nem tudott megfogni. Elég tragikus élete volt ahhoz, hogy ne kedveljem, de a zenéje biztosan jó volt. A filmben folyamatosan szólnak a remek Cash dalok, s ezek teszik remekké a filmet.

Nagyon jó dalok, s mint a végén kiderül, mindet a színészek éneklik. Csodálkozok is rajta, de Reese Witherspoonnak milyen remek hangja van. Ő a női főszereplő, el is boldogul a szereppel, jól játszik (Oscart is kapott érte). Ellenben Joaquin Phoenix, mint Johnny valahogy nem túl szimpatikus, s bár a hangja megfelelő, valahogy nem éreztem benne túl sok életet. Kellemes film, remek dalokkal, tragikus történettel, bár elég hosszan. Megéri megnézni.

Gyávák és hősök – 9/10
(Lions for Lambs – 2007)

Egy politikai hangvételű, beszélgetős-háborús propagandafilm? Jöhet. Ugyanis röviden összefoglalva ez a Gyávák és hősök. Három szálon fut a történet. Először is, Jasper Irving szenátor (Tom Cruise) beszél az új afganisztáni hadi taktikájáról Janine Roth-nak (Meryl Streep). Emellett Stephen Malley professzor (Robert Redford) egy fiatal, nem túl ambiciózus tanítványával (Andrew Garfield) társalog, többek között két régi tanítványáról, akik a harmadik szálon éppen bevetésen vannak Afganisztánban a tálibok ellen.

S hogy ebben mi a jó? Nehéz megmondani. Tulajdonképpen akció, vagy harc nem is igazán van, inkább csak beszélgetés. Beszélgetés a politikáról, az érdeklődésről, az elhivatottságról és a tehetségről. A politikában képmutatás van, és mindenkit csak a saját önző érdekei érdekli. Mindeközben a tehetséges, fiatal diákok elpazarolják a tudásukat, és semmi ambíció nincs bennük. Persze vannak kivételek, mint a két volt tanítvány, akik éppen harcolnak.

Nehéz a mély gondolatokat kifejteni, mert tulajdonképpen a filmben sem teszik. Csupán kérdéseket tesznek fel a harcról, az emberéletről és a politikáról. A szenátor egy őrült taktikát erőltet, mely valószínűleg bejuttatja a fehér házba. Eközben folyamatosan egymásra utalnak a szálak, és egymásnak mutatnak be.

Például, Redford tanítványa közli, hogy képmutatóak a szenátorok, akik kijelentik, hogy nem indulnak az elnökjelöltségért induló harcban, majd mégis indulnak. Aztán néhány jelenettel később, Irving kijelenti, hogy nem indul az elnökjelöltségért, pedig a taktika is segítene neki… No, mindegy, ez egy jó film, kérdésfeltevős-beszélgetős témában. El tud gondolkodtatni. Megéri megnézni.


Néhány film #21 – két akció, egy komédia

Golyózápor – 7/10
(Shoot ‘Em Up – 2007)

Talán a film fele táján jöttem rá, hogy valójában mi is akar ez a film lenni. Ugyanis ez még véletlenül sem komoly akció-thriller, ütős történettel, és remek akciókkal, hanem egy paródia. Úgy parodizálják az egész akcióműfajt, hogy szinte észre sem tudtam venni, és ezért nekem kissé furán jött le ez a film. Történet szinte semmi, viszont nagy hangsúlyt fektetnek abba, hogy az összes létező akcióklisét előszedjenek, és mindezt úgy hogy még nevetni is lehet rajta.

Tulajdonképpen nem kell sokat várni ettől az alkotástól, egy akciófilm, az agyat nyugodtan az ölünkbe lehet tenni, és élvezni az akciójeleneteket, miközben jó poénok jönnek elő, és bemutat az összes akciófilmnek. Történet szinte nincs is, inkább csak átmeneti jelleggel. Smith, a főszereplő morogva eszi a padon a… répát, miközben elmegy előtte egy terhes nő, akit ráadásul üldöznek. Néhány perc múlva már a nő premier plánban szül, és Smith a nő pisztolyával tízesével lövi a többieket.

Aztán van a gyerek, akit Smith menekít a gonoszok vezére ellen, meg belép Monica Belucci, mint valami dada, aztán még valami országos összeesküvést is lelepleznek, csak úgy mellékesen. Mindeközben kapunk rengeteg lövöldözést, és komolyan nem lehet venni, ha a film végére úgy kétszáz embert nyírt ki Smith. Meg még van sok kliséparódia, amik még jól is mutatnak, így például a búvóhely sem szokványos, vagy Smith kapásból az összes országos tévéadót meg újságot figyelmezteti a veszélyre, s a többi apróság.

Nem világmegváltó film, egyszerűen csak élvezetes egy szinten. Nem is akarom tovább ragozni, egy agyatlan akciófilm, komolyanvehetetlenséggel, könnyed kikapcsolódás, de emellett nincs sok pozitívum.

A Da Vinci-kód – 6,5/10
(The Da Vinci Code – 2006)

Hogy őszinte legyek nem igazán tudom, hogy mi okozza a felháborodást ezzel kapcsolatban. Illetve, persze sejtem, de ezt nem kell komolyan venni. Ez egy egyszerű akció-kaland film volt, amolyan lépésről-lépésre követjük a nyomokat típus. A Nemzet aranyához lehetne hasonlítani. A film alaptörténete Jézus körül forog, illetve arról, hogy Jézusnak volt egy felesége, Mária Magdolna. Vagy ilyesmi.

Meg keresik a leszármazottját, szóval egyszerű kalandfilm, sok vallási elemmel. Nem hiszem, hogy ezzel mi lenne a gond. Jól fel van építve, és a nevetségesen hosszú játékidő alatt kapunk annyi magyarázatot, amennyit nem szégyellnek. Valójában ez tette unalmassá is a filmet, hiszem míg a Nemzet aranyában tudtak normális szinten maradni, itt ez nem igazán sikerült. Rengeteg magyarázat, felfedezés követi a filmet, és nem sikerül jól előadni. Valahogy kusza az egész, de nem jó értelemben.

A színészek sem nagyon remekelnek. Tom Hanks próbál értelmes arcot vágni, velem különösebb gond nincs. Audrey Tautou, tulajdonképpen csak szép, meg néha közbevág, hogy nahát. Van még összeesküvő-rendőr szerepben Jean Reno, meg van rossz arcot vágó, önmagát kínzó alak is. Ó, meg el is felejtettem, Ian McKellen is ott van, sőt talán ő játszik a legnormálisabban, Hanks barátjaként.

Emellett van még remek filmzene is. A filmet nemes egyszerűséggel nem kell komolyan venni, egyszerű akció-kaland film, s míg a Nemzet aranya a szabadkőművesek körül forgott, addig ez a kereszténység körül. Jól felépített háttérsztori, ennyi az egész.

Az ördög Prádát visel – 8,5/10
(The Devil Wears Prada – 2006)

Ezek után még mondja nekem valaki, hogy a divatról nem lehet jó filmet készíteni. Persze elsősorban a film nem a divatról szól, sokkal inkább egy egyszerű átváltozós közhelyes sztori, feldobva nagyszerű karakterekkel, még nagyszerűbb színészekkel, és egy csipetnyi feelgood hangulattal.

A történet ugyanis annyiból áll, hogy van Andy, aki tipikusan divattal nem törődő, turkálóból öltözködő, értelmiségi újságíró-palánta, aki jobb munka híján egy asszisztensi melóra jelentkezik a Runway magazinnál. Felveszik, a főnöke maga Miranda Priestly lesz, akinél ha 1 évet letöltenek, akkor bármilyen divatlapnál felveszik rögtön. Aztán ugye a sok divatmodell között Andy is szépen lassan átváltozik, emiatt a magánélete is romokba kerül, szóval elég tipikus sztori.

Azonban az egész film Miranda karakterén áll. Olyan remeken sikerült Meryl Streepnek eljátszania, hogy nélküle tényleg végig sem néztem volna. Andy szerepében Anne Hathaway-t láthattuk, vele különösebb problémák nem merülhetnek fel. Az egész valahogy nem is hangosan-röhögős, mégis vidám, és mosolygós… Nem igazán tudom jól leírni, egyszerűen meg kell nézni. Szép díszletek, és kellemes ruhák, bár nem igazán izgatnak, éppen emiatt nem is miattuk néztem meg.

Cselekmény sokból nem áll, szinte már közhelyes, és kiszámítható. Mégis, miközben nézzük Andy ballépéseit a főnökével szemben, könnyedén nevetünk Miranda zseniális stílusán és játékán. Egyszerűen nézeti magát. És a 8,5-es pontszám nem is olyan sok.