2006 címkéhez tartozó bejegyzések

A forrás – lenyűgöző film a halálról

A forrás
(The Fountain – 2006)

Az első, ami eszembe jutott róla, hogy nehéz. Bonyolult film, vagy talán túlságosan is művészi, de mégis, a legjobb szóval élve elvarázsol. A több szálon futó történet olykor káoszt alkot, de mégis, nehéz kikerülni a hatása alól, s talán nem is kell. A film nagy részét talán megérteni sem lehet, de játszadozik a nagy gondolatokkal az életről és a halálról, s a nem egységes történetszálat összefogja ugyanaz a hangulat, amitől elállt a lélegzetem.

A film három történetszálat jár végig, azonban úgy, hogy egységes történet szinte egyiknél sincs. A spanyol inkvizíció idején egy lovag, Tomas a királynő parancsára Dél-Amerikába utazik, hogy megkeresse az élet fáját. Valamikor a modernebb világban Izzy halálos betegségben szenved, de férje, Tommy mindent megtesz a gyógyulásáért, és mindent feladva dolgozik az ellenszeren. Egy meghatározhatatlan korban Tom egy haldokló csillag felé tart szerelmével, hogy megtalálja az ellenszert a halálra.

Nehéz összefogni a filmet, mert önmaga sem egységes. Érzéseket, gondolatokat mutat be, de nem közvetlen módon. Nem nézi hülyének a nézőt, kimondottan a képzeletére és a gondolkodására támaszkodik, s közben olyan témákat feszeget, mint a halhatatlanság, az elmúlás vagy a halál elfogadása. Mindezeket csak közvetetten mutatja be, hiszen nem a(z egyébként remek) párbeszédeken van a hangsúly, sokkal inkább az érzéseken és a gondolatokon.

A komoly témát aláfesti Clint Mansell nagyszerű zenéje, illetve a kitűnő vizuális megvalósítás. A jövőben játszódó rész hihetetlenül jól van kidolgozva, de végig remekül operál a különböző színekkel. A színészeken sok múlik, de Hugh Jackman és Rachel Weisz, mint a két főszereplő nagyon jól mutatja be a karaktereket, s azoknak az érzéseit. Elsősorban Jackmanen van nagyobb teher, de jól megállja a helyét.

Nem könnyű a filmről nyilatkozni, ezért nem is próbálkozok tovább. Látni kell, mert a különböző témákat hihetetlenül adja elő, de a látvány még önmagában is lenyűgöző. Nehéz megérteni, mégis tud az érzelmekkel dolgozni. Másodszori megnézés után vagyok, de még biztos, hogy meg kell néznem párszor, annyira magával ragad. 8,5/10 pontot adok, de csak a nehézsége miatt. Meg kell nézni, egyszerűen minőségi darab.

Reklámok

Fél Nelson – a barátság valóságossága

Fél Nelson
(Half Nelson – 2006)

A legnagyobb jóindulattal is fura filmként tudom emlegetni. Mert különleges volt, s ezúttal mindez jó értelemben. Független film, s talán ennek is köszönhető ez a mássága. Magyarországon a 2006-os amerikai bemutató után csak 2008-ban sikerült bemutatni, de már látom, hogy mindez miért történt. A film nem egy nyári popcorn film, amolyan nagy bevételeket robbantó blockbuster.

A Fél Nelson úgy szól semmiről, hogy közben az egész élet benne van. Egy különös barátság története ez, a kábítószerfüggő, antiszociális, és végtelenül magányos tanár, és a 13 éves brooklyni tanítvány kapcsolatáról. Egyikőjük élete sem tökéletes. A külvilág felé való “mosolygás” mellett mindketten rémesen magányosak, s mikor a lány rátalál a belőtt tanárra a női mosdóban, megszületik a közös kapocs.

Szinte végig dokumentarista stílust érzékeltem, olyan emberközelien sikerült megalkotni a filmet. A gyanúja sem merül fel semmiféle giccsnek, vagy orbitális közhelynek. Ez a kőkemény, és mégis furcsa valóság. A személyes drámákat úgy boncolgatja, hogy végig a földön marad, nem rugaszkodik el, s ez is az igazi élményt erősíti. A lassú tempójú filmben szinte alig történik valami, azonban az igazán nagy történések belül történnek.

Az életek látszólag rendben vannak. A külvilág csak kisebb ballépésekkel teli, de egyébként teljesen normális életet lát. Azonban a film olyan életeket mutat be, amelyek annyira normálisak, hogy már valóságosak is egyben. Az egymás megváltásáért születő barátság ugyan enyhíti a magányukat átmenetileg, de örökké nem.

A hatásra Ryan Gosling Oscar-jelölt, remek alakítása is rátesz egy lapáttal, és mindvégig emberközeli tud maradni. A lány szerepében Shareeka Epps fiatalsága és tapasztalatlansága ellenére is teljesen valóságosan játszik. A megfelelő időben megszólaló zene is csak az élményt fokozza.

Furasága ellenére (vagy pont miatta) lesz jó film. A független film előnye, hogy mindvégig tud földhözragadt maradni, amihez a színészek és a zene is hozzásegít. Nem tudok rá többet adni, de egy kisebb gyöngyszem a filmek között. 7,5/10. Ez most odavágta kissé a hangulatomat.


A család kicsi kincse

A család kicsi kincse
(Little Miss Sunshine – 2006)

Az utóbbi idők egyik leghangulatosabb filmjét láthattam – mondhatnám, ha idei lenne a film. Azonban 2006-ban készült, így csodálkozok is, hogy még nem fedeztem fel ezt az alkotást. Rettentően jó hangulat, a humorosan előadott tragédia és nem mindennapi ötletek jellemzik a filmet. Értelmezzük újra a szépségversenyeket, dobjunk hozzá egy teljesen totálkáros családot, némi humort, némi drámát, egészen jó színészeket és egy nagy adagnyi feelgood hangulatot.

Adott a teljesen rossz amerikai család: a boldogságról és sikerességről szónokló apa, az elvált feleség, a drogos nagyapa, a némasági fogadalmat fogadó kamaszfiú, az öngyilkos nagybácsi és a szépségversenyre készülő kislány. Mindannyian útra kelnek, hogy eljuttassák Kaliforniába, a Little Miss Sunshine szépségversenyre a lányt, és ez a film az út története.

Igazi amerikai road movie-val van dolgunk, ahol a légkört minden apróság képes feldobni. Az okkersárga mikrobusz állandóan tönkremegy: egyszer a kuplung, egyszer a duda, még az ajtó is leszakad róla. A fiú néma marad, egészen addig, amíg fel nem veszik az akadémiára, hogy pilóta lehessen, de eközben mindenkit utál. Az öngyilkos-jelölt a legjobb Proust-szakértő az országban, de beleszeretett a férfi tanítványába.

Kicsit társadalomkritikus, de mindezt úgy teszi, hogy észre sem vesszük. A karakter elképesztőek, s nem kicsi fejlődésen mennek át. A zene nagyon jó, gyakran szól, és remek hangulatot képes teremteni. Ez a feelgood légkör az, ami nagyon képes szórakoztatni. Az a 90 perc szinte elrepül.

A két Oscart kapott film emellett számos más díjjal is büszkélkedhet, s a legtöbben a szereplőket dicsérik. Az öngyilkos szerepében Steve Carell látható (azóta a Zsenikémben is játszott), s bár ő a legnagyobb név, mégis őt díjazzák legkevésbé. Alan Arkin, Greg Kinnear, Toni Collette, Paul Dano mind növelik a film elismerését.

“- Your packet has tickets in it, and there’s your badge number.
– Okay.
– Is there anything else?
– Uh, yeah. Is there a funeral home around here?”

Ezt a filmet meg kell nézni, mert egy rettentően hangulatos, feelgood road-movie a vágyainkról, az álmainkról, s egyáltalán az élet szeretetéről. Sajnos fentebb nem tudom pontozni, de 8/10 mindenképpen. Az öreg nagyapa fenomenális karakter.


Arthur és a villangók – elpuskázott lehetőség

Arthur és a villangók
(Arthur et les Minimoys – 2006)

Luc Besson most sem váltja meg a világot? Hát persze, hogy nem. Az az igazság, hogy ezt a filmet elég sokan éltetik, és én meg nem tudom, hogy miért. Ugyanis ez egy teljesen könnyed, kellemes animációjú, de emellett klisés, gyermeteg és idegesítő.

Ott kezdődik az egész, hogy Arthur, az ambíciózus és vágyakozó gyermek a nagymamájánál lakik vagy nyaral, nem tudom pontosan, nem teljesen értettem. Szóval ott lakik, és szájtátva hallgatja a meséket, amiket a nagymamája olvas neki, egészen pontosan a nagyapjáról, aki fura törzsekkel barátkozott, és még furább találmányokat talált ki. Jelenet jelenetet követ, mire végre kiderül, hogy a kertben kincs van elásva, és Arthur nekiáll a keresésnek. Elér a villangókhoz, akik segítenek nekik, ha csak úgy mellesleg legyőzi nekik a gonoszt.

Engem nem nagyon nyert meg, de ez az én hibám lehet. Ugyanis amellett, hogy animációs film, a való világban játszódó részek nem animáltak, és ezeket nem nagyon sikerült megkedvelni. Sablonos, klisés, unalmas volt.

Ellenben a villangók már érdekesebbek voltak, tényleg szép animációt lathattunk, a karakterek kissé sablonosak, de még nem annyira, hogy zavaró legyen. Nem mondanám, hogy túl jól formáltak, de azért még élet is van bennük.

Viszont kaptunk fura akciót, egyértelmű kliséket (tudom, hogy ezekkel vagyok elfoglalva), vicces jeleneteket, utalásokat, poénokat, amik azért kellően feldobták az egészet. Viszont ez nem volt elég, s bár nem sikerült a villangós rész unalmasra, azért tökéletesen nem tudtak mindig lekötni.

Szegény Freddie Highmore-t kihasználják, a Charlie és a csokigyár és a Spiderwick krónikák között el kellett vállalnia egy ilyen szerepet (főszereplő egyéként), s remekül meg is felelt. A  nagyapa karaktere volt a legjobb, de a gonosz sem volt rossz. A mellékszerepek voltak legjobbak, hiszen a jegyárustól a füves zenészekig jól voltak megalkotva, de ezzel ellentétben a három főszereplő (Arthur kap maga mellé egy hercegnőt, és annak öccsét is… említettem már, hogy sablon?) nem sikerült túl jóra, s általában untam őket.

Láttam már jobbat is, bár jó kis animációs valami, de azért nem nagy mű. Lehetett volna jobb is, a lehetőség megvolt. Talán 5,5/10, mert azért szerethető.


Néhány film #21 – két akció, egy komédia

Golyózápor – 7/10
(Shoot ‘Em Up – 2007)

Talán a film fele táján jöttem rá, hogy valójában mi is akar ez a film lenni. Ugyanis ez még véletlenül sem komoly akció-thriller, ütős történettel, és remek akciókkal, hanem egy paródia. Úgy parodizálják az egész akcióműfajt, hogy szinte észre sem tudtam venni, és ezért nekem kissé furán jött le ez a film. Történet szinte semmi, viszont nagy hangsúlyt fektetnek abba, hogy az összes létező akcióklisét előszedjenek, és mindezt úgy hogy még nevetni is lehet rajta.

Tulajdonképpen nem kell sokat várni ettől az alkotástól, egy akciófilm, az agyat nyugodtan az ölünkbe lehet tenni, és élvezni az akciójeleneteket, miközben jó poénok jönnek elő, és bemutat az összes akciófilmnek. Történet szinte nincs is, inkább csak átmeneti jelleggel. Smith, a főszereplő morogva eszi a padon a… répát, miközben elmegy előtte egy terhes nő, akit ráadásul üldöznek. Néhány perc múlva már a nő premier plánban szül, és Smith a nő pisztolyával tízesével lövi a többieket.

Aztán van a gyerek, akit Smith menekít a gonoszok vezére ellen, meg belép Monica Belucci, mint valami dada, aztán még valami országos összeesküvést is lelepleznek, csak úgy mellékesen. Mindeközben kapunk rengeteg lövöldözést, és komolyan nem lehet venni, ha a film végére úgy kétszáz embert nyírt ki Smith. Meg még van sok kliséparódia, amik még jól is mutatnak, így például a búvóhely sem szokványos, vagy Smith kapásból az összes országos tévéadót meg újságot figyelmezteti a veszélyre, s a többi apróság.

Nem világmegváltó film, egyszerűen csak élvezetes egy szinten. Nem is akarom tovább ragozni, egy agyatlan akciófilm, komolyanvehetetlenséggel, könnyed kikapcsolódás, de emellett nincs sok pozitívum.

A Da Vinci-kód – 6,5/10
(The Da Vinci Code – 2006)

Hogy őszinte legyek nem igazán tudom, hogy mi okozza a felháborodást ezzel kapcsolatban. Illetve, persze sejtem, de ezt nem kell komolyan venni. Ez egy egyszerű akció-kaland film volt, amolyan lépésről-lépésre követjük a nyomokat típus. A Nemzet aranyához lehetne hasonlítani. A film alaptörténete Jézus körül forog, illetve arról, hogy Jézusnak volt egy felesége, Mária Magdolna. Vagy ilyesmi.

Meg keresik a leszármazottját, szóval egyszerű kalandfilm, sok vallási elemmel. Nem hiszem, hogy ezzel mi lenne a gond. Jól fel van építve, és a nevetségesen hosszú játékidő alatt kapunk annyi magyarázatot, amennyit nem szégyellnek. Valójában ez tette unalmassá is a filmet, hiszem míg a Nemzet aranyában tudtak normális szinten maradni, itt ez nem igazán sikerült. Rengeteg magyarázat, felfedezés követi a filmet, és nem sikerül jól előadni. Valahogy kusza az egész, de nem jó értelemben.

A színészek sem nagyon remekelnek. Tom Hanks próbál értelmes arcot vágni, velem különösebb gond nincs. Audrey Tautou, tulajdonképpen csak szép, meg néha közbevág, hogy nahát. Van még összeesküvő-rendőr szerepben Jean Reno, meg van rossz arcot vágó, önmagát kínzó alak is. Ó, meg el is felejtettem, Ian McKellen is ott van, sőt talán ő játszik a legnormálisabban, Hanks barátjaként.

Emellett van még remek filmzene is. A filmet nemes egyszerűséggel nem kell komolyan venni, egyszerű akció-kaland film, s míg a Nemzet aranya a szabadkőművesek körül forgott, addig ez a kereszténység körül. Jól felépített háttérsztori, ennyi az egész.

Az ördög Prádát visel – 8,5/10
(The Devil Wears Prada – 2006)

Ezek után még mondja nekem valaki, hogy a divatról nem lehet jó filmet készíteni. Persze elsősorban a film nem a divatról szól, sokkal inkább egy egyszerű átváltozós közhelyes sztori, feldobva nagyszerű karakterekkel, még nagyszerűbb színészekkel, és egy csipetnyi feelgood hangulattal.

A történet ugyanis annyiból áll, hogy van Andy, aki tipikusan divattal nem törődő, turkálóból öltözködő, értelmiségi újságíró-palánta, aki jobb munka híján egy asszisztensi melóra jelentkezik a Runway magazinnál. Felveszik, a főnöke maga Miranda Priestly lesz, akinél ha 1 évet letöltenek, akkor bármilyen divatlapnál felveszik rögtön. Aztán ugye a sok divatmodell között Andy is szépen lassan átváltozik, emiatt a magánélete is romokba kerül, szóval elég tipikus sztori.

Azonban az egész film Miranda karakterén áll. Olyan remeken sikerült Meryl Streepnek eljátszania, hogy nélküle tényleg végig sem néztem volna. Andy szerepében Anne Hathaway-t láthattuk, vele különösebb problémák nem merülhetnek fel. Az egész valahogy nem is hangosan-röhögős, mégis vidám, és mosolygós… Nem igazán tudom jól leírni, egyszerűen meg kell nézni. Szép díszletek, és kellemes ruhák, bár nem igazán izgatnak, éppen emiatt nem is miattuk néztem meg.

Cselekmény sokból nem áll, szinte már közhelyes, és kiszámítható. Mégis, miközben nézzük Andy ballépéseit a főnökével szemben, könnyedén nevetünk Miranda zseniális stílusán és játékán. Egyszerűen nézeti magát. És a 8,5-es pontszám nem is olyan sok.


Füles

Füles
(Scoop – 2006)

Könnyed kis Woody Allen vígjáték Scarlett Johansson, egy kis halál, egy kis csalás és egy kis poén főszereplésével. Ugyan kevés Allen vígjátékot láttam eddig még, de azt hiszem gyorsan kellene pótolnom ezt a hiányosságomat. Jót lehetett rajta szórakozni, elég feelgood film.

Az alaptörténet annyi, hogy van egy sorozatgyilkos, aki prostikat gyilkol. Joe Strombel egy újságíró, aki éppen meghalt, és miközben utazik az alvilágba, találkozik Peter Lyman titkárnőjével, aki megadja neki az évszázad fülesét: a gyilkos maga P. Lyman. Mivel Joe már nem tudja megírni a cikket, megpróbál megszökni az alvilágból, hogy felkeressen egy másik újságírót.

Meg is találja Sandra Pransky-t, aki éppen egy bűvészshow közepén van. Elmondja neki a fülest, és Sandra elhatározza, hogy kideríti az igazságot, és felkeresi Petert. Segítségére van Sid Waterman, a bűvész is…

Az alapsztori ígér némi krimit, azonban Woody Allen figurája és személye rengeteg poénra ad lehetőséget, és általában el is lövi a vicceket. Nem mondom, hogy nagy dolgokat akarnak a filmbe belevinni, egyszerűen csak könnyed kikapcsolódást nyújt arra a másfél órára.

Vicces, feelgood és könnyed. látszik, hogy semmi komolyat nem akar adni, csak szórakoztatni. Némi abszurditás, némi krimi, és kész a film. Megér 8/10-et.


Dreamgirls

Dreamgirls
(Dreamgirls – 2006)

Ugyan kevés musicalt láttam, de ez mindenképp ott lesz a kedvenceim között. Azt hiszem itt majdnem minden a helyén volt, ellentétben pl. a Mamma Mia!-val. Némi történet, egy kevés dráma, általában jó szereplők és remek zene. Kellemes hangulata van a filmnek, és bár kissé drámai hangulat árad belőle, mégsem úszik át az egész horrorba, mint a Sweeney Todd.

A történet röviden annyi, hogy van három fiatal fekete csaj, akiknek jó hangjuk van, és énekelni akarnak. Felkérik őket Jimmy Early vokalistáinak, és innentől kezdve beindul a karrierjük. Ugyan az üzlet, a hatalom és pénzvágy olykor sok jót ledönt, így a csapatból kilépnek, s a menedzsert már semmi sem érdekli jobban a pénzénél, azonban a végére majdhogynem hepiend lesz, de azért fullad az egész csöpögésbe.

Mint a legtöbb musicalben, itt sem a párbeszédekre fektetik a hangsúlyt, és ez jót tesz neki. Nem beszélnek sokat és feleslegesen a szereplők, így nem is lehet a dialógusokkal mellélőni. Cserébe viszont sok-sok dal felcsendül, s a legtöbb még párbeszédet is helyettesít.

Az egészben felmerülnek kicsit mélyebb gondolatok a pénzvágyról és az emberi értékekről, de mindezt jól tudja előadni, mindenféle (legalábbis sokféle) klisé és közhely nélkül. A remek dalokhoz jó énekes is kell, és itt lép képbe a remek színészi gárda. Beyoncé és Jennifer Hudson óriásit alakít, főleg Jennifer remekül hozza a figurát.

Az ambiciózus menedzsert Jamie Foxx játssza el, s bár vele nem mindig voltam kibékülve, hiszen sok érzelmet nem kaptunk a szerephez, de igazából a figurában nincs érzelem. Felbukkan még Eddie Murphy, aki J. Early szerepét veszi magára, szerintem jól szerepel. Eddie-nél nem szoktuk meg az ilyen műfajt, hiszen általában vígjátékokban láthatjuk, de most jót nyújt.

Szerintem mindenkinek megéri megnézni, aki szereti a jó dalokat egész jó történettel és némi drámával körítve. Nekem tetszett. 8/10