2004 címkéhez tartozó bejegyzések

Millió dolláros bébi – boksz és melodramatika

Millió dolláros bébi
(Million Dollar Baby – 2004)

A négy Oscar-díj nyertes alkotás (köztük a legjobb filmért, vagy legjobb rendezőért kapott) nem véletlenül nyerte el sokak tetszését. Visszafogott, kevésbé mozgalmas alkotás, melyben az igazán fontos dolgok mélyebben zajlanak, s a felszínen jóval kevesebb történik. Erős feszültséggel és komoly drámával telített alkotásról van szó, ahol a tökéletes képhez a rendező által szerzett zene és a két Oscar-díjjal kitüntetett színészek asszisztálnak – nagyszerűen.

Frankie Dunn igazi legendának számít: sok bokszoló útját egyengette edzőként, noha senkit sem a bajnoki címig. A lányával való kapcsolata rossz, nem is beszélnek egymással, s egyetlen igazi barátja Hepaj, aki régen maga is bokszoló volt, de most csak az edzőtermet tartja rendben. Egyszer csak megjelenik Maggie, aki hányattatott sorsa ellenére -vagy pont amiatt- hatalmas kitartással és erővel rendelkezik, és minden adott arra, hogy bajnok legyen, de ő edzőnek egyedül Frankie-t akarja, aki viszont ellenkezik.

A film fő gondolata lényegében a mester életfilozófiája: mindig védd magad. A két szereplő közös élete során egymásban megtalálják az elvesztett családot, s együtt könnyebben tudják feldolgozni a múltat, mely mindkettejüket kísérti. Az esélytelenek világába kalauzolja el a nézőket a film, s a dramatikus pillanatok mellett helyet kapnak a mély gondolatok a kitartásról, az álmokról, a belső megnyugvásról és megbocsájtásról vagy akár az eutanáziáról.

Profin valósította meg Clint Eastwood az egyszerű, karakterizáló történetet. A kevés szereplős történethez remek párbeszédek lettek írva, s az olykor előtűnő humoros, komikus jelleghez tökéletesen passzol a vége felé teret nyerő melodramatikus érzelemvilág. Az érzelemdús és erőteljes környezethez remekül illenek a jól megalkotott karakterek, mint a múltját feledni akaró férfi és a jövőjét megvalósítani akaró és az utolsó esélyt megragadó lány.

Az egyszerűnek tűnő történethez nagyszerű képi megvalósítás párosul, elsősorban a fényekkel, árnyékokkal való játéknál. Így erősíti fel a világot, melyre a súlyát a zene is rányomja. A színészek erős kisugárzása is ad az élményhez, elsősorban Clint Eastwood és Morgan Freeman zseniális összjátéka. Mellettük Hilary Swank is meglepően jól teljesít, de én kicsit haloványabbnak éreztem a többiek mellett.

Mindenképpen kiemelendő alkotás, s Eastwood ezzel a filmmel is bebizonyította, hogy kitűnően rendez. Jól összerakott momentumokkal, remek párbeszédekkel és jó színészi játékával büszkélkedhet a film, mely összességében nem tökéletes, de mindenképpen nagyszerű élvezetet nyújt, és érdemes többször is megnézni. Részemről 9/10.

Reklámok

Aviátor – repülni jó?

Aviátor
(The Aviator – 2004)

Az öt Oscart nyert alkotás bonyolult film. Komplikált, mert úgy keveri a félelmet a derűvel és az őrültséget a ravaszsággal, hogy az eredmény nehezen fogyasztható lesz. A rémisztően hosszú játékidőt nem sikerült teljesen kitölteni tartalommal, bár az epikával ötvözött izgalom sokszor igazi ízt adott a műnek, de még sem teljes, még sem tökéletes alkotás. A színészek játéka színt vitt az egyébként nem túl vidám történetbe, ami szerintem kicsit élettelenre sikerült.

Howard Hughes nagy ember volt. Iparmágnás, repülőgép-feltaláló és filmrendező egyben. Azonban egyre súlyosbodó fóbiái folyamatosan rettegésben tartották. Magánéleti problémái mellett meg kellett küzdeni a konkurenciával a repülésben és egész Hollywood szokásaival (4 millió dollár egy filmre!). Drámával teli életét mutatja be a film, igazi realizmussal.

A 170 (!) perces játékidő azonban nem volt mindig izgalmas. A film első és utolsó 30 perce remek volt, azonban a közbülső időben nem sikerült eltalálni az arányt a dráma és a derültebb légkör között, s ez nem tett jót a filmnek. Néhol unatkoztam, pedig éreztem, hogy nagy dolgot mutatnak be, de a figyelmemet nem sikerült felkelteni. Ha a filmet úgy 2 órában nézhettem volna, bizonyosan jobban élvezem.

A személyi dráma kibontása nem lett tökéletes, bár a lehetőség megvolt. Nem sikerült olyan légkört teremteni, amivel mindez hatásos lett volna, pedig éreztem benne a lehetőséget, a potenciált, így a jobban vagy átgondoltabban megírt forgatókönyv sokat segített volna. Viszont így kaptunk sok Howardot, az érzéseivel és az őrületével küszködve, még ha átérezni nem is tudjuk önmaga gondolatait.

A II. világháború előtti, alatti és utáni évek megjelenítése tökéletesre sikerült. A látvány, a díszlet nem ad okot kötekedésre, s mindezt hozzásegíti a rendkívül hangulatos zene. A korabeli jelmezzel szinte kézzelfoghatóvá válik a világháború körüli évek légköre, s ha mást nem, ezt határozottan lehet élvezni.

A színészek játéka sokat segített a mű élvezésében. A főszereplő Leonardo DiCaprioról nem tudom, hogy jót vagy rosszat mondjak, mert nem éreztem igazinak az alakítását. Sokkal inkább hatott Cate Blanchett és Kate Beckinsale játéka Howard barátnőinek szerepében. Egyéb szerepekben olyan nevek adtak színt a történetnek, mint Alec Baldwin, Jude Law, Ian Holm vagy Alan Alda.

Nem volt rossz film. Az első és utolsó 30 percet nagyon tudtam élvezni, a többivel már kisebb-nagyobb gondjaim voltak. A 170 perces játékidő megvágásával és némileg emberközelibb forgatókönyvvel jobb is lehetett volna, nálam ez így csak 7/10.


Egy makulátlan elme örök ragyogása

Egy makulátlan elme örök ragyogása
(Eternal Sunshine of the Spotless Mind – 2004)

Kissé nehezen tudok bármit is írni a filmről, hiszen rendkívül kaotikus, s mindeközben különleges gondolatokat hoz fel, de valahogy az irányelveit még sem sikerült teljesen kifejteni, mégis egyszerre elgondolkodtató és elvarázsoló. Kevés szereplővel, képzelet, valóság és emlékek határán súrlódva, miközben az emlékekről mély gondolatokat kapunk, de még sem nyűgözött le annyira, mint kellett volna, vagy legalább tehette volna, bár meg kell említeni, hogy remek film.

Történet? Hm.. nehéz azt mondani, hogy tökéletes és érdekes, mert nem az. Bár nem is számít. Lényeg, hogy van egy pár, Joel és Clementine, de a lány elhatározza, hogy a szakításuk után törli az emlékeit Joelről. Ez meg is történik, és Joel is hasonló gondolatokat fogalmaz meg. A film igazából arról szól, hogy emlékezettörlés közben Joel emlékeiben milyen érzelmek és gondolatok játszódnak le, s hogy egyáltalán akarja-e az emléktörlést, s hogy az emlékei mennyire határozzák meg az embert.

Persze mindezt elég kaotikusan és káoszosan sikerült ábrázolni, de mindeközben nem esik annyira szét, hogy elveszteném a fonalat. Drámai, humoros és szürreális pillanatok váltják egymást, mondhatni zseniálisan. A mély gondolatokat egyértelműen az emlékezettörlés köré szövi, hiszen míg Joel fejében a dolgozók törlik az emlékeket, eközben velük is zajlik az élet…

Vajon érdemes eltörölni a rossz, és boldogtalan emlékeket? S egyáltalán lehet ez? Egyedi és érdekes témát vet fel, szerintem. A színészekről még meg kell emlékeznem, mivel Jim Carrey és Kate Winslet nagyot alakít, Carrey-t eddig más típusú szerepekben ismertük meg, de itt is megállja a helyét, míg Winslet kisasszony a szokásos profi munkát hozza. Valahogy a ‘mellék’ gondolatmenetet nem sikerült eléggé felépíteni, és valahogy a tanulsági rész nem volt túl erős.

Szerintem remek film, bár kissé nehezen emészthető. Szürreális, drámai és sötét humorral operáló. Mindenképpen meg kell néznem még egyszer, hogy kicsit többet is felfogjak. Megadom a 9/10 pontot.

“Mily boldog az, ki feddhetetlen.
A világ is feledi, ki elfeledte már.
Ez a makulátlan elme örök ragyogása!
Az ima meghallgatásra lel,
s a kívánság lemondásra.”


Néhány film #4 – Csökkenő tendenciájú akciófilmek

Batman: Kezdődik – 8,5/10
(Batman Begins – 2005)

Ha már A sötét lovag ilyen jó lett, gondoltam megérné megnézni az előzőt is. És megérte. tTörténetileg jól szerepel. Nem unalmas, pedig lehetne. Látványilag is a helyén van. Színészek általában jól szerepeltek. Neesont érdekes volt ilyen szerepben látni. Bale Batmanként az elején kicsit sántított, de utána belejött.

Szinkron meglehetősen gyatra volt, érdemes lenne angolul beszerezni. Batman hangja leginkább egy berekedt öregapóra hasonlított, mint egy szuperhősre, de később ezt orvosolták valamennyire. Nolan jó Batman filmeket rendez, ez biztos.

Pokolfajzat – 8/10
(Hellboy – 2004)

Először azt hittem, hogy valami unalmas akciófilm, de az első 30 perc után lényegesen megváltozott a véleményem. Ez kőkemény, sötét, misztikus fantasy-akció. Egyszerűen az egész jó volt. Érdekes, izgalmas, akciódús, látványos, de mégis nem túlzsúfolt, teletömött katyvasz. Guillermo Del Toro rendezte. Ez már magában ér 5 pontot.

Del Torot egyre többre tartom. Mellesleg képregény adaptáció, ami elsőre nem sok jóval kecsegtet, de így utána már annál inkább. Nem kell világmegváltásra gondolni, inkább ez egy jobb kikapcsolódó film.

Hellboy II. – Az aranyhadsereg – 7.5/10
(Hellboy II: The Golden Army – 2008)

Ez valójában az előző folytatása. Fura, hogy míg az előzőt magyarosították (Pokolfajzat – Hellboy), addig ezt hagyták angolul. Ugyan nem zavaró, csak meglepő. Az előzőnél valamennyire gyengébb. Itt már előjöttek az unalmas, felesleges párbeszédek. Történet szintén elég egyszerű, de kikapcsolódásnak jó. Még a látvány is a helyén van. Amúgy megint Del Toro. Bár a Faun labirintusát nehéz felülmúlni, de majd később. Ennek is lesz egy folytatása, mivel eléggé utalgattak rá. Mondjuk nem mostanában, mivel Del Toro már elkötelezte magát a Hobbitra, más meg nem hiszem, hogy vállalná.