1992 címkéhez tartozó bejegyzések

Batman: 1989-1997

Batman (1989)
Batman visszatér – Batman Returns (1992)
Mindörökké Batman – Batman Forever (1995)
Batman & Robin (1997)

Nem szabad elfeledni, hogy Christopher Nolan Batman-trilógiája előtt is megfilmesítették már a Denevérember kalandjait, méghozzá négyszer is. Ezeket néztem meg az elmúlt napokban, de összességében azt mondhatom, hogy nem baj, hogy Nolan újrakezdte a szériát.

Ugyan már 1989 előtt is születtek Batman-adaptációk, de elsősorban a tévéképernyőre készültek, így talán az első film, amelyet említeni érdemes az a Tim Burton rendezésében készült Batman (magyarul Denevérember). A rendező neve biztatóan csenghet, s talán ő is mentette meg az alkotást. Enyhén szürreális, de erősen groteszk és bizarr világot teremtett, amelyben a bűn az uralkodó. Azonban feltűnik egy hős, Batman, aki megleckézteti a gonosztevőket, és békét teremt Gotham városában. Michael Keaton is passzol a denevérhez, bár egy kicsit lehetett volna karizmatikusabb, noha lehet, hogy csak a főellenség halványítja el (de a maszk sem sok kibontakozási lehetőséget ad neki).

Hiszen a Batman sokkal inkább az ellenfél, Joker filmje. Egyszerre őrült, elmebeteg, de mégis zseniális karakter, akit Jack Nicholson személyesít meg, nem is akárhogyan. A vigyorgó alak és színésze együtt uralja a vásznat, remek szórakoztatást biztosít. A fő szálon kívül korrekten valósították meg a drámaibb pillanatokat, s még Kim Basinger talpraesett riporterként is helyt tudott állni. Összességében ha nem is tökéletes, de kellemes kikapcsolódás az 1989-es film, s Joker miatt legalább emlékezetes is.

Miután már megismerték és elfogadták a köpönyeges és gumiruhás igazságosztót Gothanben, az 1992-es Batman visszatérben új gonosz tűnik fel. Michael Keaton ellenfele ezúttal a Pingvin, akit Danny DeVito játszik. Ketten viszont nem elegek, szükség van még a Macskanőre, aki ugyan más típusú, de hasonlóan karakteres személyiség, mint Joker. A hármas együtt a legtöbbet tudja kihozni az adaptációból, a négy film közül mindenképpen a legérdekesebb lesz. Nem erőltetik a nem odaillő elemeket, akciódús és hangulatos marad mindvégig.

A macskajelmezes Michelle Pfeiffer alakítása remek, az egyszerre romantikus és ellenséges kapcsolatukat Batmannel nagyszerűen sikerült felépíteni. Talán Tim Burton rendezése lendíti előre a filmet, vagy csak a forgatókönyv sikerült jól, de teljesíti a feladatát, és szórakoztat. Ezúttal is jellemző a direktorra a környezet, pont annyira irreális, amennyire szükséges. Később ez eltűnik, hiszen a következő produkciókat már Joel Schumacher jegyzi, aki nem találja el a megfelelő légkört, ugyan próbálja utánozni Burtont, de csak túlzottan őrült és nevetséges lesz.

1995-ben bemutatják a Mindörökké Batmant, amely már elborul annyira, hogy nem lehet komolyan venni. De talán még nincsenek akkora gondok, a forgatókönyv valamennyire egyben van, a dialógusok sem vészesek, csupán a karakterek vesztették el zseniális őrültségüket, s helyette egyszerűen bolondok voltak. Hiába jó Tommy Lee Jones, mint Harvey ‘Két-arc’ Dent vagy Jim Carrey, mint Rébusz, a figurájuk nem elég erős (még ha ketten vannak is), hogy kisegítsék az önmagában túl gyenge Batmant.

Elképzelhető, hogy pont emiatt lépett be a képbe Robin, aki ugyan próbálná élettel feltölteni az üres jeleneteket, de csak tovább ront a helyzeten. Mindezek ellenére még mindig megmarad az elviselhető színvonalon a film, pedig nem csak a rendezőt cserélték le, a Denevérember jelmezét is immár Val Kilmer ölti magára (az egyetlen állandó Michael Gough, vagyis Alfred). Sok feladata nincs, a maszk mindent eltakar, a felelősség inkább az új társára hárul, akit Chris O’Donnell testesít meg (a következő filmben is), nem is olyan rosszul. Az összképhez hozzátartozik, hogy Nicole Kidman is sok pozitívumot jelent, hiszen még a karakterét sem fércelték össze annyira szörnyen.

Ezek után következik az 1997-es év, és a teljes tragédia a Batman & Robin keretein belül. A forgatókönyvön tátongó óriási réseket új szupergonoszokkal és -hőssel próbálják betölteni, de egyáltalán nem sikerül. Logikátlanságok, unalmas párbeszédek és következetlen figurák jellemzik. Utóbbiakat nem tudják eléggé felépíteni, csak bedobják a történetbe, “lesz, ami lesz” módon, de így csak eluralkodik a zűrzavar és jóval többet érdemlő alakok sikkadnak el egyszerű mellékszerepben. Ahol mégis boncolgatnák a kapcsolatokat és motivációkat, ott rossz a megvalósítás, mintha forgatás közben kerestek volna valami ócska klisét. Batman szerepében ezúttal George Clooney, nem ő tehet a borzalmakról.

A forgatókönyvírók próbálkoztak izgalmat teremteni, ezért a két óra alatt feltűnt Batgirl (Alicia Silverstone) a jók oldalán, míg a gonoszok között Fagy (Arnold Schwarzenegger) és Bane (Vész / Átok) is Poison Ivy (Méregcsók) mellett, akit nagyobb odafigyeléssel érdekes is lehetett volna, már csak Uma Thurman miatt is. A dráma annyira súlytalan, hogy nevetnem kell tőle, miközben próbálnák komolyra venni a hangulatot, de ettől még nem lesz olyan, mint Burtonnél, egyszerűen csak béna.

Elég vegyes összképet mutat ez a négy alkotás, hiszen míg a kezdeti alkotások (8/10) egészen bizalomgerjesztőek és szórakoztatóak voltak, addig egy közepes (6/10) átvezetésen át az utolsó részre (4/10) teljes lett a káosz. A két Burton-produkció nem rossz kikapcsolódás, lehet élvezni a maga nemében (még ha el is marad a Nolan-féle filmektől), de Schumacher adaptációit inkább el kell temetni. Jobb is, hogy nem folytatták már.

Reklámok