8,5/10 kategória bejegyzései

Boardwalk Empire – 1×01

Boardwalk Empire – 1×01
(Boardwalk Empire)

Az HBO már a The Sopranosszal bebizonyította, hogy a maffiózós témában remekelni tud, s miután az előbb említett sorozat néhány éve véget ért, adott volt a lehetőség a következőre. Ezúttal is igazi gengszterek a téma, s a témában mesternek számító Martin Scorsese a nevét és a rendezői tehetségét is hozzáadta a produkcióhoz. A végeredmény nem adhat okot csalódásra: nagyszerűen kiszámított, minőségi és profi lett az első epizód, az évad egyik legjobbja.

Az első világháború után, de még a második előtt volt Amerikának egy időszaka, amikor bizony nem a legtisztességesebb és a legbarátságosabb éveket élték. A kormány bevezette az alkoholtilalmat, ezáltal remélve egy jobb világot, de szesz továbbra is kapható, hiszen a gengszterek üzlete most virágzik ki. Ezt az időszakot mutatja be a sorozat, azt az időt, amikor még Al Capone is csak egy sofőr volt a nagymenő maffiózók között.

Részletes kidolgozás, nagy hatású és profin megvalósított jelenetek, illetve komor hangulat jellemzi végig a 80 perces kezdő epizódot. Az HBO megint egy nagyszerű sorozatot mutatott be, szinte tökéletesre sikerült a pilot. Talán az egyetlen problémám a túl jó kivitelezés miatt merült fel. Végig kicsit mű, kicsit túl profi érzetem volt, nem érzetem igazán a kellemes légkört, noha a ’20-as évek nem voltak annyira barátságosak. De ez már legyen az én gondom.

A szereplők is jól lettek felépítve, folyamatosan boncolják őket és megismerjük a jellemüket és motivációikat, de egyikük sem tud közel kerülni hozzám és nem válnak szerethetővé, ezáltal némileg elvesztem az érdeklődésemet a sorsuk iránt. Ez viszont gond, de ezen kívül más hibát nehéz lenne felhozni, ugyanis túl vagyok már a következő epizódon is, de ugyanilyen minőségin oldották meg.

Egyik szerep sem könnyű, de a színészeket is jól összeválogatták. A húzónév egyértelműen Steve Buscemi, aki elbír az egyébként nem egyszerű karakterével. Mellette a másik főszereplő Michael Pitt, aki ha nem is túl szimpatikus, de azért jó színész. Stephen Graham, Michael Stuhlbarg, Vincent Piazza és Kelly Macdonald tűnik még fel részről részre.

Nem tudok túl sokat írni róla, hiszen látni kell. Remekül összerakott sorozatról van szó, amely szerintem később sem veszít profizmusából és jó minőségéből. Az év egyik legjobb újonca, melyet reményeim szerint még sok évig élvezhetünk. Érdemes bepróbálni, nekem 8,5/10 a kezdő epizód.

Reklámok

Stargate Universe – 1. évad

Stargate Universe – 1. évad
(Stargate Universe)

A hetek egyik legjobban várt sorozata is a végére ért a 20 részével, s azt kell mondanom, hogy nekem nagyon tetszett az első évad. Nem volt benne olyan epizód, amit nem élveztem volna, annak ellenére, hogy vannak a sorozatnak hibái. Azonban a komolyabb, olykor drámaibb hangvétel, az izgalmas, vagy legalábbis érdekes epizódtörténet és a hamar megszerethető, szimpatikus karakterek kellően kompenzálja a hiányosságokat.

Az alaptörténet átment néhány változáson, hiszen míg az első néhány részben az életükért, a létfenntartásért küzdő emberek kerültek a középpontba, később idegen népek is bekerültek a történetekbe, ami elég változatosságot hozott magával. Az évad elején megelégedtek azzal, hogy egy epizódban egy bolygót felkeresnek, s az ottani (vagy éppen a hajón felmerülő) problémákat orvosolják, de a vége felé előkerült az érintkezés és kapcsolat más fajokkal is, így egyik verzió sem vált unalmassá.

Ugyan az első résznél még nem sikerült igazán senkit megkedvelni, folyamatosan egyre szimpatikusabbá váltak a karakterek. A folyamatos drámákkal, kisebb-nagyobb személyi történetekkel tették őket valóságossá, vagy legalábbis átérezhetővé, és tudtam izgulni egy-egy nagyobb problémánál. A főbb figurákat végig árnyalták, és olykor megismertük az ő múltjukat és gondjaikat is vagy csak a hajóra jövetelüket, de szorítottak rájuk időt, így elevenebbé és érdekesebbé váltak.

A részek mindvégig izgalmasak maradtak, igen gyakran észre sem vettem, hogy már elment a rész vége, és szívesen néztem volna tovább. Mesélős, néha komorabb hangulat jellemzi végig, amelyet korrekt dialógusokkal és élvezetes epizódtörténetekkel egészítettek ki. Ugyan sokszor kiszámítható fordulatot, befejezést kaptunk, de többször is sikerült meglepniük, még ha tudtam is, hogy a következő részben valahogy orvosolják. Az évadvégi cliffhangernél valami hasonlóra számítottam, látszott, hogy az adott problémát nem fogják már megoldani ebben az évadban.

A látvány folyamatosan remek maradt, semmi panasz nem lehet rá. A színészek is segítik a szerepük szimpatikusságát, jól oldják meg a rábízott feladatukat. Robert Carlyle, Justin Louis, David Blue, Elyse Levesque, Jamil Walker Smith és Brian J. Smith adják a főbb stábot, de mindannyian ki tudnak valamennyire tűnni, és nem válnak sem szürkévé, sem érdektelenné.

Az évad legjobb újoncai között tartom számon, végig remekül szórakoztam, hiszen az érdekes epizódokkal, a jól felépített, megkedvelhető karakterekkel és a letisztult sci-fi környezet ehhez hozzásegített. Várom a következő évadot, kimondottan érdekel a csapat kalandjainak folytatása. Némi túlzással nekem 8,5/10 az évad.


Doktor House – 6. évad

Doktor House – 6. évad
(House)

A legújabb House évad is véget ért, mely immár a hatodik volt. Azonban végre pozitívan nyilatkozhatok, hiszen a 3. óta folyamatos hullámzást lehetett tapasztalni a sorozatnál, ugyanis a 4-nek csak az eleje, míg az 5-nek csak a vége volt jó, de a következőben már végre folyamatos színvonalat és szórakoztatást voltak képesek fenntartani, még ha az irányvonal nagyszerűsége kétséges is.

Az előző évad végén megkaptuk a régóta esedékes pillanatot, mely elég sok változást hozott a karakterek – és a sorozat –  életébe. Az új évad első része, amolyan filmként is funkcionált, és ezt az állapotot dolgozta fel, míg utána folytatódott (majdnem) minden a régi kerékvágásban. Azonban mégis megváltozott minden, hiszen House változásával az egész hangulat és a karakterek közötti légkör kicserélődött, bár nem vagyok benne bizonyos, hogy a jó irányt vette fel, mégis, az eddigi állapotok már nem uralkodhattak, ugyanis az új csapattal nem működött úgy az orvoslás, mint előtte.

Ennyi virágnyelven (de legalább spoilermentesen) írt bevezető után rátérnék a lényegre: az írók tudnak írni! Lényegében ezt eddig is tudtuk, de valahogy az előző két szériában nem mindig jött össze nekik. Az esetek unalmasak és semmilyenek voltak, s sem a hangulat, sem a karakterek közötti dinamika nem működött teljesen. Most azonban, az új atmoszféra teremtésével, kiküszöbölték ezt a problémát. Új szálakat kezdtek, új karaktereket építettek fel (nem is rosszul), és az eseteket is érdekessé tudták tenni (drogdíleres rész az évad fénypontja?).

Azonban meglepődve tapasztaltam, hogy nagyon belekezdtek a drámázásba. Folyamatosan foglalkoznak komolyabban a drámai, tragédiai vonallal, de valahogy eddig nem észleltem ezt. Az arányt sokkal inkább a komolyabb pillanatok felé tolták el, míg a komédia háttérbe szorult – természetesen nem teljesen, még mindig jelentősen jelen van (meleg House-Wilson epizód), de mindenképpen erősítették, és mind az epizódtörténetekben, mind az átívelő szálakban ez dominált, ami nem feltétlenül gond.

Probléma csupán a folytatásban merülhet fel, hiszen az évad végén meglépték a következő (4. vége óta érlelődő) momentumot, amire vártunk – kérdéses, hogy mennyire lesz szerencsés. Bevallom, hogy félek tőle, hiszen nagyszerűvé, de rémesen rosszá is válhat, de bizakodok az írókban. Mindenesetre House mellett a többiekre is koncentráltak, hiszen a Chase-Cameron páros, Wilson, 13, de még Taub (őt mondjuk kihagyhatták volna) is kapott egy-egy mellékszálat, melyet minőségien és jól dolgoztak ki.

Nekem tetszik a megváltozott sorozat, bár a drámát nem biztos, hogy annyira erőltetni kellene – még ha ez egy alapvetően drámai sorozat is. Remélem kitalálnak az írók az útvesztőből, amibe beleestek, de eddig ügyesen törik át magukat rajta. Jó momentumokkal volt teli az évad, gyenge rész nem is jut eszembe, ezért megelőlegezek egy 8,5/10-et a következő időkre előre tekintve.


Vasember 2 – a blockbusterek gyöngyszeme

Vasember 2
(Iron Man 2 – 2010)

Az első rész meglepetése után én reménykedve vártam a folytatást, mely megüti az előző színvonalát, s be kell valljam, hogy a 2. rész megfelelt az elvárásaimnak, s talán még fel is tudta őket múlni. Szórakoztató, igazi nyári popcorn-film, mely nem alázkodott meg a műfaj alapvető elvárásainak, s különösebb probléma nélkül élvezhettem a filmet két órán keresztül, bár az igazat megvallva néztem volna még a páncélos igazságosztó kalandjait.

Az előző film végén Tony Stark az egész világnak bejelentette, hogy ő valójában Vasember. Világbékét és nyugalmat teremtett, de a sikerére sokan irigyek, és sokan szeretnék megszerezni az új technológiát. Egyikük Justin Hammer, a rivális cég vezetője, de maga az amerikai kormány is szeretné rátenni a kezét a páncélokra. Azonban feltűnik Ivan Vanko, a Stark-cég egykori kisemmizett vezetőjének a fia, aki bosszút akar állni Tony-n az elkövetett bűnök miatt, de a Vasembert más is fenyegeti: a saját páncélja akarja megölni.

A szuperhősös filmekkel mindig nehéz dolga volt a rendezőnek, hiszen a megfelelő működéshez jól kell kombinálnia az ötletes történetet, a profin megírt karaktereket, az ütős akciókat és remek dialógokat. Az elmúlt évek alatt láthattunk jó megoldásokat (Batman, vagy Hellboy-filmek), de igazán rosszakat is (Hulk, Fanasztikus Négyes), de a Vasembernek már az első része is üde, friss levegőt engedett be a képregény-filmek világába, melyhez a második rész is hozzájárult, hiszen nagyszerűen eltalálták az arányt a lehengerlő akciók és a humoros párbeszédek között.

A film megoldandó problémái közé tartoztak a karakterek. Nem mintha nem lettek volna jól beépítve a történetbe, de sok figurát raktak a filmbe, így nem volt idejük mindannyiukat teljesen kifejteni. Tony Stark, az enyhe alkoholizmussal és erős nárcizmussal küzdő zseni milliárdos uralta a vásznat, jól asszisztálva hozzá a szerelmes Pepper Potts, a barát és későbbi Gépágyú Rhodey, a háttérbe szorult és irigykedő Justin Hammer vagy Nick Fury, kinek  mellékszerepe kellően rejtélyesítette a történetet. Talán az erőltetett akcentusú Ivan Vanko-ra szánhattak volna még időt, de a sok szereplőt Natasha Romanoff, a Fekete Özvegy szenvedte meg igazán – még párbeszédet sem nagyon írtak neki.

A plusz jelenet (nem sokan tudtak róla a moziban) és a gyakori utalások miatt a képregény-rajongók is megtalálják a helyüket, már csak azért is, mert a Vasember 2 szépen felvezette (és reklámozta) a következő szuperhősös filmeket. A blockbuster-műfaj miatt a technikai problémák (részecskegyorsító a garázsban? Én is szeretnék!) felett könnyen el lehet siklani, és átugorni a nagyszerű látványra, melyre ezúttal sincs panasz. Hibátlan kivitelezés, melyhez a műfajilag helytálló és a film hangulatát tovább erősító zene csatlakozik – ezúttal az AC/DC dalai zengtek a vásznon pergő képsorok alatt.

A híres színészgárda profin teszi a dolgát, főleg Robert Downey Jr., aki a milliárdos szerepében igazán otthon érezheti magát, de mellette Gwyneth Paltrow-nak, vagy a színészváltást megélt Rhodey szerepében lévő Don Cheadle is állja a helyét. A főgonosz Mickey Rourke jó választás volt, de Samuel L. Jackson és Sam Rockwell mellékszerepére sem lehet panasz. Scarlett Johanssont csak a gyengébb karakter miatt sajnáljuk, de ő az utolsó akcióban brillírozott, már amikor nem eyecandy-ként funkcionált.

Remekül szórakoztam a film során, hiszen a kreatív párbeszédek, a látványos akciók és a remek színészek mind okot szolgáltattak erre, egyetlen kivetnivalóm néhány karakterben nyilvánul meg – örülnék egy Fekete Özvegy-spinoffnak. Kíváncsian várom a következő Thor, Amerikai Kapitány és Bosszúállók filmet, ha már így beharangozták őket. Részemről 8,5/10, mint az előző.


Ahol a vadak várnak

Ahol a vadak várnak
(Where The Wild Things Are – 2009)

Erről a filmről elég sok jót hallottam, ezért is kezdett el érdekelni. Ennek ellenére sokáig halogattam a megtekintését, pedig nem kellett volna, ugyanis kimondottan kellemes film. Szívet-melengető történet, de ezalatt némi szomorúsággal és magányossággal. Mélyebb mondanivalót fejteget egy aranyos történet alatt, mely valójában csak egy mese, de sokkal inkább szól felnőtteknek, mint gyereknek, hiszen a szőrmókok alatt igazi gondolatok is rejlenek.

A film egy kisfiúról szól, név szerint Maxről, akinek a helyzete nem éppen tökéletes, de valójában csak a fiú gondolja így. Édesanyja egyedül neveli a nővérével, így nem jut elég idő rá. Az egyik veszekedés után elszökik otthonról, s egy szigeten köt ki, ahol hatalmas, furcsa és vad lények élnek, mint egy nagy család. Maxet a királyukká teszik, s velük tölt néhány napot, de végül rájön, hogy a család a legfontosabb.

Az előzetesek alapján én jóval vidámabb és mosolygósabb filmre számítottam, de a végeredmény nem lett ilyen feelgood. Sokszor önti el a filmet a szomorúság, a bánat vagy éppen az egyedüllét érzete, s a szívmelengető képsorokból elég gyakran érződött lehangoltság és feszültség. A film vége felé elszabadulnak az indulatok, s ezzel együtt minden probléma és érzelem is kitör, így lesz igazán sötét és mély a film.

A vad karakterek remekül lettek megalkotva. Mindannyian Max egy való világbeli ismerősét, vagy önmagának egy tulajdonságát jelképezi. Közülük Carol áll legközelebb a fiúhoz, hiszen lényegében ő a vad megfelelője, így jól tükrözi Max összetett személyiségét is. A többiek inkább csak eltúlozva vannak jelen, mint egy-egy eltúlzott változat. Közben megszólalnak a mélyebb mondanivalók is, a családról vagy a belső szenvedélyről és vadságról.

A megjelenítése hihetetlenül jó lett. A vad dolgok kimondottan érzelemdúsra, kifejezőre és szerethetőre sikerültek, melyhez a vizuális megvalósítás tökéletes illik. A zene ezzel együtt remek lett, mindvégig illeszkedik a hangulathoz és eseményhez. A vadak hangjai olyan nevek lettek, mint James Gandolfini, Catherine O’Hara, Forest Whitaker vagy Paul Dano.

A film egyben fantasztikus, érzelmes, megható és elgondolkodtató. Igazi mese az álmokról, s a minket körülvevő világról, melyhez szép vizualitás és zene társul. Sajnálom, hogy eddig nem láttam, de még biztos, hogy újranézés lesz belőle, jóval többet tud adni, mint amit egy nézésre felfogtam. Így nekem 8,5/10.


Fel! – a megható animáció

Fel!
(Up – 2009)

A Pixar újra megcsinálta. A Wall-E nekem nem teljesen jött be, ellentétben az Up-pal, ami végre teljes egészében élvezhető szórakozást nyújtott még 10 éven felül is. A legjobb film Oscarra jelölt alkotás ugyan elsősorban gyerekeknek készült, mégis szól a felnőtteknek is, legalábbis számukra is élvezhető. Komolyabb témákat feszeget, s végre láthatunk úgy érzelmeket a vásznon, hogy nem esünk át a ló giccses, sablonos és közhelyes oldalára.

A történet abból áll, hogy van Carl, a teljesen szerethető mogorva vénember, aki a felesége halála után unalmasan tengeti mindennapjait, azonban a háztelek értékessége miatt kitelepítik, de főhősünk inkább elmegy Dél-Amerikába, hogy megvalósítása a feleségével közös álmukat egy repülő házzal. Potyautasként melléje szegődik Russell, a vietnami cserkész, de útjuk során még beszélő kutyákkal és legendás felfedezővel is találkoznak.

A forgatókönyv jól meg van írva, pedig nem akar nagyot alkotni. A film első része inkább a felnőtteknek szól, tele érzelmi töltettel és enyhe szomorúsággal, míg a második fele már inkább a gyerekeknek szól, de ennek ellenére szórakoztató. Nagy erénye a filmnek, hogy mer érzelmeket vinni a vászonra, és ezt elő is tudja úgy adni, hogy átérezhető és megható legyen. A négy percnyi némafilm az életről sokat ad az élményhez, és rendkívül telítve volt érzelemmel.

A mélyebb gondolatokat be tudja giccs nélkül mutatni, s ezek a komolyabb témák teszik a felnőttek számára is élvezhetővé az alkotást. A gyászról, az öregségről, az álmokról és a kötődésről szól, mindezt nem közhelyesen, s talán csak egyszer éreztem, hogy zavaró az előadásmód. Egy régi vágású ember életét mutatja be a kissé naiv és olykor túlzásokba eső film.

A karakterekre nagy hangsúlyt fektettek, s az elsőre ellenszenvesnek bemutatott mogorva vénember is rögtön megkedvelhető. A humor szállítói sokan vannak, és sikerül is nekik, még ha kicsit túl gyerekesen is, de ez igazán nem róható fel. Hihetetlen karakterfejlődés tapasztalható, amely még sem lesz sablonos. A látvány nagyszerűsége szinte már nem is új, a zenéhez hasonlóan, mely ugyan nem lesz klasszikus, mégis tökéletesen aláfesti a képernyőn látottakat.

Az ódivatú dolgokról lehet élvezhetően beszélni, ez a filmből kiderül. A szerethető karakterek mellett (a Jégkorszak 3. epizódjával ellentétben) a történetre is fektettek hangsúlyt, s még az előadott érzelmek is emberközeliek és valóságosak. A megkedvelhető alkotásban egy kicsit kevesebb gyerekesség még jó lett volna, s talán akkor a hangulat is felnőttesebb lesz. Így is 8,5/10-es élmény, melyben a stáblista is nagyszerűre sikerült.


Sherlock Holmes – verekedés a viktoriánus Londonban

Sherlock Holmes
(Sherlock Holmes – 2009)

A világ egyik legismertebb mesterdetektívjét Guy Ritchie modernizálta, és a kissé lassú, unottan pipázgató nyomozóból a modern elvárásoknak megfelelő akciófigurát alakított, aki, ha nem is felel meg a róla alkotott klasszikus képnek, a fiatal, bajkeverő, energikus karakterével lendületet tud adni a filmnek, mely ha tökéletesre nem is, de mindenképpen jóra sikerült, s az év első mozis élményeként nagyszerű szórakozást bír nyújtani.

Sherlock Holmes, és nem feltétlenül hű társa, Dr. Watson egy fekete mágiával kísérletező bűnöző, Lord Blackwood nyomába vetik magukat a Holmes múltjából visszatérő Irene Adler segítségével, s ha nem leplezik le időben, az egész Brit Birodalom sorsa múlhat rajta. A nyomozás során latba vetik minden tehetségüket és tudásukat, de a nagy rejtély mögött kibontakozik egy másik is (mely kiindulópontot jelenthet a folytatáshoz).

A modern kori elvárásokhoz hozzátartozik, hogy a lassú tempójú nyomozás helyett több akciót és verekedést kapjunk, amihez a rendező tökéletes választásnak bizonyult. Azonban a krimi szál nem sikerült elég ütősre, s az embernek olyan érzése támad tőle, mintha csak átvezetésként szolgálna két akciójelenet között. Ellenben a fordulatok és információk adagolása kellően jónak bizonyult, s a néha lecsendesülő történet mellé kellő izgalmat és rejtélyt sikerült társítani.

A karakterek kidolgozása nagyszerű lett. Elsősorban a Holmes és Watson közötti kapcsolatot tették humorossá és közvetlenné, s ehhez hozzásegít az is, hogy a doktor úr az eddig látott másodhegedűs szerep helyett fontos helyzetbe került a nyomozó mellett. A humor-részt erősíti az ő játékuk egymás között, de ez elfért a filmben, s a kevésbé izgalmas jeleneteket is jobbá tudták varázsolni. Ellenben a nemezis, Lord Blackwood nekem egy kissé sablonosnak tűnt, s nem ártott volna neki némileg több odafigyelés a kidolgozásánál.

A vizuális megvalósítás kitűnő lett, hiszen a viktoriánus Anglia olyan lett, amit elvárnánk tőle: taszító és mocskos, bűnözőkkel teli, de mégis csábító a maga nemében. Az operatőri munka hozzásegít ennek az élvezetéhez, nagyszerű képeket láthatunk folyamatosan. Hans Zimmer dinamikus zenéje mindehhez alájátszik, s ha nem is éppen kiemelkedő, de illeszkedik a képekhez és segít átérezni a korabeli hangulatot.

A színészek remekül eljátsszák a feladatot, elsősorban Robert Downey Jr. és Jude Law párosa, akik önmagukban is elviszik a filmet. Mark Strong, mint ellenség kellően kimért és gonosz, ha a figura annyira nem is sikerült. A két hölgy szerepében Rachel McAdams és Kelly Reilly inkább szépek (de még mennyire!), mint tehetségesek, de színt visznek a férfiak világába, bár a karakterük még szorult volna némi kidolgozásra.

A Sherlock Holmes modern film. A kosztümös akciófilm elvárásának megfelel, s ha a krimi vonal nem is a film fő erőssége, de a látvány a zenével karöltve, valamint a karakterek kárpótolnak a legtöbb hiányért. Jól szórakoztam rajta, s várom a folytatást, melynek előbb-utóbb következnie kell. Részemről 8,5/10, bár fél pont plusz járt a következő film elővezetéséért.