8,5/10 kategória bejegyzései

A forrás – lenyűgöző film a halálról

A forrás
(The Fountain – 2006)

Az első, ami eszembe jutott róla, hogy nehéz. Bonyolult film, vagy talán túlságosan is művészi, de mégis, a legjobb szóval élve elvarázsol. A több szálon futó történet olykor káoszt alkot, de mégis, nehéz kikerülni a hatása alól, s talán nem is kell. A film nagy részét talán megérteni sem lehet, de játszadozik a nagy gondolatokkal az életről és a halálról, s a nem egységes történetszálat összefogja ugyanaz a hangulat, amitől elállt a lélegzetem.

A film három történetszálat jár végig, azonban úgy, hogy egységes történet szinte egyiknél sincs. A spanyol inkvizíció idején egy lovag, Tomas a királynő parancsára Dél-Amerikába utazik, hogy megkeresse az élet fáját. Valamikor a modernebb világban Izzy halálos betegségben szenved, de férje, Tommy mindent megtesz a gyógyulásáért, és mindent feladva dolgozik az ellenszeren. Egy meghatározhatatlan korban Tom egy haldokló csillag felé tart szerelmével, hogy megtalálja az ellenszert a halálra.

Nehéz összefogni a filmet, mert önmaga sem egységes. Érzéseket, gondolatokat mutat be, de nem közvetlen módon. Nem nézi hülyének a nézőt, kimondottan a képzeletére és a gondolkodására támaszkodik, s közben olyan témákat feszeget, mint a halhatatlanság, az elmúlás vagy a halál elfogadása. Mindezeket csak közvetetten mutatja be, hiszen nem a(z egyébként remek) párbeszédeken van a hangsúly, sokkal inkább az érzéseken és a gondolatokon.

A komoly témát aláfesti Clint Mansell nagyszerű zenéje, illetve a kitűnő vizuális megvalósítás. A jövőben játszódó rész hihetetlenül jól van kidolgozva, de végig remekül operál a különböző színekkel. A színészeken sok múlik, de Hugh Jackman és Rachel Weisz, mint a két főszereplő nagyon jól mutatja be a karaktereket, s azoknak az érzéseit. Elsősorban Jackmanen van nagyobb teher, de jól megállja a helyét.

Nem könnyű a filmről nyilatkozni, ezért nem is próbálkozok tovább. Látni kell, mert a különböző témákat hihetetlenül adja elő, de a látvány még önmagában is lenyűgöző. Nehéz megérteni, mégis tud az érzelmekkel dolgozni. Másodszori megnézés után vagyok, de még biztos, hogy meg kell néznem párszor, annyira magával ragad. 8,5/10 pontot adok, de csak a nehézsége miatt. Meg kell nézni, egyszerűen minőségi darab.


Kaliforgia – 3. évad

Kaliforgia – 3. évad
(Californication)

A legjobb Californication évad? Részemről mindenképp, ugyanis nagyszerűen tanult az előző évad hiányosságaiból, és pont azokat a dolgokat hozta, amelyekre szükség volt. Rég szórakoztam már ilyen jól, s szinte kivétel nélkül, ez a 12 rész remek volt. A végét kicsit összecsapottnak éreztem, főleg a hirtelen behozott drámai szál miatt, de minden hatásvadászata ellenére kitűnően illesztették be az eddigi történetekbe. Ha a következő évad is ilyen lesz.. megnyalhatjuk a szemgolyónkat. Olvasás folytatása


District 9 – sci-fi-vel az idegengyűlölet ellen

District 9
(District 9 – 2009)

Peter Jackson produceri jelenléte jegyzi a filmet, ami ha nem is nagyon, de némileg okot ad a bizakodásra. A kezdő képsorok után egészen felderülünk, hogy mégis kapunk valami kellemes, emészthető és jól megkomponált dolgot, s a történet előrehaladtával a kisebb-nagyobb dramaturgiai és logikai problémák sem tudnak minket izgatni, annyira leköt az idegenek jogaiért kiálló, nagyszerű látvánnyal és sok cinizmussal megáldott sci-fi alkotás.

A világ nagyvárosai helyett a dél-afrikai, kimondottan idegen és menekült-ellenes, bűnözéssel teli Johannesburg felett egyszer csak megáll egy űrhajó, s nem mozdul. A kíváncsi emberek felnéznek a járműre, hogy mégis mi járatban vannak erre, mikor kiderül, hogy tele van alultáplált, félig nyomorék, bűnözésre hajlamos űrlényekkel. Gyorsan menekülttáborba is zárják őket, de 20 év elteltével semmi sem változik, sőt, a helyzet egyre csak romlik. Végül Wikus Van De Merwe-t jelölik ki, hogy költöztesse arrébb a lényeket.

Sokféle űrből érkezett idegennel találkoztunk már. Voltak gonoszak és jók egyaránt, barátságosak, háborúzók, s kísérletezők szép számmal, de lenézett, és segítségre szorulók még nem. Neill Blomkamp rendező idegenjei azonban pont ilyenek, s az emberek általános idegen és különbözőség-gyűlöletére építve a filmet, a végére még meg is kedveljük őket. A fő mondanivaló is e köré csoportosult. Sikeresen bemutatja a nézőknek önmagukat, vagyis az emberiség általános ellenszenvét az idegenek ellen.

A megvalósítás különösen figyelemre méltó lett. Folyamatosan megkapjuk az áldokumentarista-stílust, a híradó-betéteket, a kézikamerás-pillanatokat. Az operatőri munka kiemelkedő, és ezek miatt az apró részletek miatt szinte átérezhetjük a helyzetet. A nigériai bűnbandák és az idegen faj lenézése csak hozzásegít az elképzeléshez, olyan remek lendülettel, hogy szinte ott érezzük magunkat az űrlény-gettóban.

Azonban a film alapvetően nem akar nagyot alkotni, és az egész ironizálása háttérbe szorul, ugyanis ezek mellett egy nagyszerű akciófilmet kapunk. A korhatár megengedi, hogy az idegen és emberi fegyverek által okozott sérüléseket, a felrobbanó embereket és végtagokat teljességében mutassák (persze nem ettől lesz nagyszerű). A jól felépített végső akciójelenet és a jellemfejlődés teljes hiányát mutató főhős is erősíti a popcorn-film jelleget.

Viszont muszáj lesz kitérnem a látványra, ami szintén remek lett. A gyakran mutatott lények sem tűnnek ki a valóságból, vagy legalábbis nem annyira, hogy zavarjon. Az effektek a helyükön voltak, nem lehetett érezni komolyabb kilógást, pedig volt rá lehetőség bőven. A színészek hiánya nem okoz gondot, hiszen Sharlto Copley szinte egyedül elviszi a hátán a filmet, még ha olykor mosolygásra is késztet a ténykedése.

Meglepően nagyszerű film. A látvány és a megvalósítás egyszerűen mindent visz, az egész dokumentarista stílusa lenyűgöz. Az empátia az idegen faj iránt már-már természetesként hat, de a mondanivalót háttérbe szorító akciófilm is jól sikerült. Folytatásért kiált, de kérdés, hogy mennyire kellene, bár ha ilyen minőségi lenne, akkor kérjük. Ez így 8,5/10 élményileg.


Árvaház – horrort nézni jó. horrort nézni jó?!

Árvaház
(El Orfanato – 2007)

Én és a horror nem vagyunk kibékülve, pedig most bizonyított. A vérengzős, bélkicsordulós, testrész-kaszabolós stílus szerencsére itt sem volt túl erős, sőt, kimondottan keveset kaptunk, így inkább thrillernek nevezhető. Guillermo Del Toro miatt néztem meg a filmet, aki ugyan most sem rendező, sem író, hanem “csak” producer, de a lehengerlő alkotáson felfedezhető keze nyoma.

Laura egy kis, tengerparti árvaházban nőtt fel, s miután férje és fia is lesz, úgy dönt, hogy visszaköltözik az azóta kihalt házba. Tervei szerint beteg gyerekeket fog gondozni, de a megnyitó napjának közeledtével kiderül, hogy a házban nincs minden rendben. A fiú képzeletbeli barátaival beszélget, akik azonban Laurát múltjára emlékeztetik, míg végül megtörténik a tragédia.

Fiatal gyerekkel riogatni egy kihalt, de elég nagy házban nem új dolog, de mégis hatásosan sikerült tálalni az egészet. A rendező inkább a rémisztő hangulatú zenét, a hirtelen zörejeket és hangokat alkalmazta, és tényleges horrort nem, vagy csak nagyon keveset láthattunk, ami még nem feltétlenül probléma. A gyermeki, vagy éppen felnőtt fantázia képzelgéseit felhasználva érzékeltette a drámai oldalt.

A drámaiság ugyanis jelen volt, nem is kicsit, elsősorban a karaktereket (leginkább Laura) sikerült eléggé közel hozniuk a nézőkhöz, és személyükön át éreztük meg az igazi érzelmeit a filmnek, amelyek az izgalom és a feszültség mellett szintén jelen voltak. A Faun labirintusánál is érzékelt kicsinyke határvonal a képzelet és a valóság között itt kicsit jobban elkülönült, ami nem tudom mennyire volt jó, én talán kicsit jobban örültem volna a varázslatosabb, képzeletbeli pillanatoknak is.

A horror részt nem tudom eléggé értékelni, mivel a nemrégiben látott az Az Álmosvölgy legendáján kívül nincs tapasztalatom a műfajjal, de talán inkább tekinthető thrillernek, ugyanis hiányzottak a vérengzős pillanatok. A filmzenének a remeksége minden izgalmat és feszültséget megteremtett, és tökéletesen fenntartotta az ijesztgetős, horrorisztikus atmoszférát, amelyhez az eddig nem túl ismert (mondhatni ismeretlen) spanyol színészek (mint a Faunnál) is jelentős mértékben hozzátettek.

Nehéz mihez viszonyítani, talán a legközelebb a Del Toro rendezésű Faun labirintusához áll, pont a személyi drámák, a csodálatos zene és a képzeletet a valóssággal  elválasztó kicsinyke határvonal elvékonyulása miatt. Hatással van az emberre, magával ragad és elvarázsol, mindezt igazán minőségien. 8,5/10 pontot megér.


Nem vénnek való vidék

Nem vénnek való vidék
(No Country for Old Men – 2007)

A filmet közvetlen a Képlet után sikerült megnéznem, és így nagyon kitűnt, hogy ez mennyivel erősebb. A mélyebb gondolatokat remekül sikerült átültetni a lassú ütemű nyugodt thrillerbe. A szálak remekül építik fel a személyes drámákat, és mindent úgy mutatnak be, hogy közben a szereplőknek szinte nincs is közös jelenete. A Coen testvérek ismét megmutatták, hogy milyen A film.

Három történetszálat követhetünk a film során. Llewelyn Moss vadászat közben véletlenül talál néhány hullát, meg rengeteg pénzt. A pénzt hazaviszi, azonban éjjel a lelkiismerete nem hagyja nyugodni, és visszamegy a helyre, élete legnagyobb hibáját elkövetve. Innentől kezdve vadásznak rá, még ha Moss nem is tipikus jófiú.

Anton Chigurh egy pszichopata gyilkos, aki türelmével és kimért természetével válik igazán félelmetessé. Karaktere egy az egyben a tökéletes gyilkos példánya, a világ felett álló hidegvérű ember. Jeleneteiben úgy van jelen a feszültség, hogy szinte alig csinál valamit, mégis, rettenetes alak. Egyértelműen a film ura.

Valamint ott van Ed Tom Bell, az idős seriffé, aki már igazán unja ezt az életet. A barátaival való beszélgetés közben beszélik ki a film mondanivalóját. Az idők változnak, s már semmi sem olyan mint régen. Az állandóan létező erőszak, és a tömeg közönyössége igazán elkeserítő. Minden mondatot azonnal elhiszünk a szereplők szájából, úgy sikerült tálalni.

A karakterek drámájának tálalása adja film alapját: a menekülő, de rendkívül realista Moss, a saját szórakozására gyilkoló Anton és az öregedő Ed Tom élete úgy tárul fel előttünk, mintha dokumentumfilmet néznénk. Az ésszerűségek határain belül mozognak, és tudják, hogy az életük, s egyben a világ is megváltozott, és nem tudnak semmit tenni ellene.

Chigurh szerepében Javier Bardem zseniálisat alakít, a folyamatos feszültséget tudja úgy kezelni, hogy bármikor elhisszük neki, hogy azonnal lelő. Tommy Lee Jones, mint a seriff, már csak a rutinját hozza, de nagyszerűen. A történetszála kissé hátraszorul, de átérezzük minden gondját és baját. Josh Brolin alakja pedig kiválóan játssza a “főhőst”.

Talán túl sokat áradoztam a filmről, de tényleg jó. A négy Oscar mellett is sok kitüntetést kapott, de a forgatókönyv nagyszerűsége és a színészek játéka mellett meg lehet érteni. A Coen testvérek nyugodt tempójú filmje megéri a megnézést, de 8,5/10-nél többet nem tudok adni.


Rockhajó – ilyen vígjátékokat kellene alkotni

Rockhajó
(The Boat That Rocked – 2009)

Furcsa a filmre visszagondolni, hiszen ez így most remek volt. Szinte csodálkozok is, de nehéz negatívumot kiemelni. Egy hangulatfilm, hatalmas ötletekkel, feelgood hangulattal, és közben régebbi, ’60-as évekbeli slágerekkel. A cselekmény szinte epizodikus, és sikerül felvonultatnia a kliséket, de mindezt ön-ironikusan, és sok humorral. Arról már nem is szólva, hogy a zene és a karakterek mindent letarolnak, s a filmet csak élvezni kell.

A ’60-as évek közepén, amikor a BBC még nem játszott sok pop és rock számot, született meg a Radio Rock, a kalózrádiózás fellegvára. Egész nap rock és pop szól mindenkinek aki szereti, legyen az a lányiskola növendéke, vagy a kormányhivatal titkárnője. Erre a hajóra csöppen Carl, a kapitány fiatal (és szűz) unokaöccse, hogy egy kicsit jobb útra kerüljön, mivel kicsapták.

A hajón sok DJ található, akik mind remek karakterek. Nagyszerű szövegeikkel, lazaságukkal a hangulatot mindig vidámabbá teszik. A történet inkább epizódokból áll, s komolyabb története nincs. A szex és a rock ‘n roll lehetséges közhelyeit előszedi, de ezzel nincs is semmi gond, ugyanis úgy sikerült tálalni, hogy folyamatosan vigyorgok, és élvezem az egészet.

Azonban a légkört valójában a zene fogja össze. Szinte mindig szólnak a nagyszerű dalok a kor legismertebb előadóitól, és sikerült őket úgy összeválogatni, hogy mindig stimmeltek. Nem lógtak ki, és mindig megadták a hangulatot. Az egészre rá rak egy lapáttal az, ahogy mutatják a hallgatókat, és ezekben a pillanatokban az egész a hatása alá von, igazán élvezetes szórakozást nyújtva.

A színészek kiválóan személyesítik meg a karakterüket, élükön Philip Seymour Hoffmannal (akit már éltettem néhányszor), de mellette olyan nevek szerepelnek, mint Bill Nighy, Rhys Ifans, Nick Frost, vagy Kenneth Branagh. A rendező/forgatókönyvíró Richard Curtis, akinek már a Mr. Bean filmeket is köszönhetjük, így a humor rész is adott.

“- So tell us Mark, now at the very end – what was your secret? How did you get all them girls?
– Simple. Don’t say anything at all.
– Nothing?
– Nothing. Then, when the tension becomes too much to bear, you finally, finally, you just say: “How about it, then?” “

Igazi hangulatfilm, olyan remek stílussal, hogy nagyon lehet élvezni. A karakterek és a dalok hozzák az egész nagyszerűségét, és nagy élményt tud szerezni. Nekem ez így 8,5/10-es élmény.


Libanoni keringő

Libanoni keringő
(Waltz with Bashir – 2008)

Ari Folman Oscar- és Arany Pálma-jelölt filmje a libanoni háborút próbálj felidézni, amolyan animációs dokumentumfilm stílusban. A világ nagy részének nehéz megérteni, hogy mi történik manapság Izraelben. A film talán segítségre lehet, még ha a mai gázai konfliktus elődjéről, a libanoni háborúról szó. Borzalmas tettek és rengeteg halál -katonák és civilek egyaránt- minden oldalon.

A film főszereplője maga Ari Folman, aki részt vett a háborúban az izraeli részen. Azonban az események után elfelejtett mindent, ami ott történt, s évekkel később úgy dönt, hogy felkutatja az emlékeit. Ellátogat bajtársaihoz, katonákhoz, akik ott voltak, s az ő történeteiket láthatjuk a vásznon.

Nyomasztó, drámai és szomorú: ezek a szavak, amikkel jellemezni lehetne. A vásznon megelevenednek a háború borzalmai, s miközben izgulunk a katona életéért érezhetjük a katonák gondolatait, érzéseit, belső vívódásait és félelmeit.

Az animáció hatására azonban nem egy egyszerű háborús film lesz. A kidolgozottság, a színek és helyszínek mind összeállnak egy teljes képpé. Nem lesz rá jellemző az amerikai filmek sterilsége, és a borzalmakat az animáción közvetítve teljesen más érzés lesz úrrá rajtunk.

“- What to do? What to do? Why don’t you tell us what to do?
– Shoot!
– On who?
– How should I know on who? Just shoot!
– Isn’t it better to pray?
– Pray and shoot!”

Rendkívül fájdalmas, nyomasztó és őszinte film. A háború rémtetteit bemutatva, egészen letaglózó utolsó jelenettel, és furcsán kidolgozott animációval. Ilyen háborús filmet kell készíteni. A címadó jelenet egyértelműen a tetőpont. Mindenképpen egy 8,5/10-es élmény.


A szabadság útjai

A szabadság útjai
(Revolutionary Road – 2008)

Mi történik akkor, ha a “boldogan élünk, míg meg nem halunk” rész után még sem vagyunk boldogok? Az ötvenes években, az egyforma sorházak mellett, az öltönyben munkába ingázó férjek, és a csinos, otthonmaradó feleségek korában járunk, ahol mindenki belesüllyedt az unalmas középszerűségbe, de senki sem mer kilépni. Ha valaki ezt még hangoztatja is, azt rögtön elmegyógyintézetbe zárják.

A film az álmait nem teljesítő házaspárról szól, akik nem teljesen elégedettek életükkel. Wheelerék látszólag teljesen boldogok: van egy szép kertvárosi házuk, két gyerekük, spórolt pénzük.. azonban ez még sem elég. Azt tervezték, hogy Frank majd kibontakoztatja a tehetségét, míg April híres színésznő lesz, de ez nem sikerült nekik. Az unalmas életükből kilépni élni akarnak: elköltözni Párizsba.

Nincs túlzottan bonyolított, csavaros történet, de nincs is rá szükség. A lassú ütemű történetvezetés mellett kapunk remek színészi játékokat és minőségi forgatókönyvet. Nincsenek felesleges párbeszédek, vagy éppen túl hollywoodiasított jelenetek, inkább realista, életszerű pillanatok. A veszekedések és a tervezgetések kavarában megkapjuk a házasélet minden gondját és baját.

A színészi játékok hasonlóan, s talán meglepően nagyszerűek voltak. Kate Winslet -itt is- tökéletesen alakította a feleséget, s a színésznő szemei még mindig lenyűgözően kifejezőek. Leonardo DiCaprio még mindig kicsit kisfiúképű, de ő is jól alakította a férjet. Kiemelném még Michael Shannont, egy mellékszereplő őrültet, aki adja a keserű szájízű humoros pillanatokat, s megmutatja, hogy az igazság kimondása sokszor mindenkinek fáj.

Remek film, kicsit szomorú felhanggal az élet dolgairól, az álmokról, s azok megvalósításáról. Kellemes színészi játékokkal és ötletes pillanatokkal. Megér egy 8,5/10-et mindenképp.


Charlie Wilson háborúja

Charlie Wilson háborúja
(Charlie Wilson’s War – 2007)

Egy komédia-mezbe öltöztetett politikai szatíra, két remek Oscar-díjas színésszel, egy teljesen felesleges Oscar-díjas színésznővel, néhány eyecandy-vel, és egy kevéske mély gondolattal. Ez minden, amit a filmről dióhéjban mondani lehetne, ahol a rendező és a forgatókönyvíró hatásra egy kellemes alkotás kerekedett ki.

A film lényegében annak a története, hogyan tudta Charlie Wilson megbuktatni a kommunistákat. Miközben a CIA észre sem vette, hogy százharmincezer orosz masírozott be Afganisztánba a hidegháború vége felé, Charlie Wilsonban, Texas második választókerületének léha életet élő (iszik, drogozik, nőzik megállás nélkül) képviselőjében felgyullad egy láng, és saját ügyének tekinti, hogy megmentse az afgánokat.

A főszerepet Tom Hanks játssza, aki magában még teljesen átlagos lenne, azonban társul hozzá Philip Seymour Hoffman, s kettejük párosában akkora dinamika rejtőzik, hogy minden közös jelenetüket átjárta a remek hangulat. Feltűnik még Julia Roberts, mint Texas 6. leggazdagabb asszonya, de maga a karakter szinte alig szerepel, s valószínűleg a hölgy sem ezért fogja megkapni következő díját.

A páros remek játékának és a forgatókönyvíró tehetségének köszönhetően több komikus pillanat is adódik, így az első közös jelenetükben szinte végig vigyorogtam, mert annyira egymásra voltak hangolódva.

A képviselő könnyed életéből fakadóan találkozhatunk eyecandy-hölgyekkel is, így az irodájában is csak szép nők dolgoznak (Gyorsírni bárki tud, de ilyen mellei nem mindenkinek vannak), bár erre már akkor rádöbbenhetünk, mikor a Charlie mellé két meztelen nő lép be a kádba.

A háború következményében a film végében némi tanulság is előbukkan, ami a Fehér Házban uralkodó erkölcsbe (vagy annak hiányába) enged betekintést, s a filmben végigkövethetjük, milyen is a kormányzás.

“A kongresszus miért mond valamit, ha aztán nem tesz semmit?”
“Leginkább megszokásból.”

Kellemes hangulatú politikai szatíra remek színészpárossal. A vége kissé ellaposodott a felsorolásszerű cselekmény miatt, de a többi rész rendben volt. Sajnos nem tudok 8,5/10 pontnál többet adni.


Star Trek

Star Trek
(Star Trek – 2009)

Abrams megcsinálta? De meg ám. Sikerült egy olyan nyári filmet kreálnia, amit még élvezni is lehet. A nyári időszak a kommersz blockbuster filmek szezonja, vagyis nagy költségvetés, jó látvány, pörgés és akció. A Star Trek tudta mindezt szállítani, és egy kvázi reboottal mindenkit a székbe tudott szegezni. Természetesen kapunk buta történetet és közhelyeket is, de a folyamatosan pörgő film közben nem marad időnk, hogy ezeken gondolkodjunk.

Mint már említettem, tulajdonképpen rebootot kapunk, vagyis mindent előről kezdünk. Kicsit Batman: Kezdődik stílusban, hiszen – bár változtattak az eredeti történetet-, nem köpik szembe a rajongókat, mégis megújítják az egészet. Valamikor a jövőben az ifjú Kirk, Spock és még néhány régi személy első útjukra indulnak az Enterprise csillaghajóval, azonban egy különös kalandba keverednek, elsősorban a romulánokkal, akik sérelmüket szeretnék megbosszulni a világon.

Az a kevés, bár butácska történet, amit közölnek velünk, leginkább az időutazás lehetőségéről szól, s emiatt sikerült úgy megkeverniük a kontinuumot, hogy már maguk a szereplők sem tudják miről van szó. Bár olykor önellentmondásba keverednek magukkal, joggal feltételezhetjük, hogy az írók hiányoztak néhány fizika óráról, de mindez még belefér a Star Trek univerzumába.

Ha történetet nem is, de látványt kapunk, méghozzá a legjobb minőségben. Kitettek magukért az effektesek, ugyanis a robbantásoktól, űrhajóktól kezdve az atmoszférai repülésig mindent kaptunk, és a székbe szögezve néztük, hogy mit tártak elénk. Lehetőség szerint mindent bevetettek, és tényleg nagyon jól nézett ki.

Ugyan szeretem a régi Star Trek világot is, mégis, ide nem tartozhatott sem gondolkodás, sem filozófálás, sem humanitás, mert egyszerűen rosszul mutatott volna. Ellenben kaptunk sok utalást a régi Star Trek univerzumból, talán a legnagyobb maga Leonard Nimoy megjelenése volt.

A régi szereplőket is megismertük, Kirk és Spock mellett a legnagyobb szereplő Dr. McCoy és M. Scotty volt, akik mind humorral, mind szinészileg rendben voltak. Persze találkoztunk (elsősorban a humor miatt) Suluval, rémisztő akcentussal rendelkező Chekovval is, még Uhura is jelen volt. Az idegen népekről sokat nem tudtunk meg, Spock családja képviselte a vulcani társadalmat, illetve Nemo Nero kapitány és társai a romulánokat. Ennek ellenére úgy hulltak az emberek, mint a legyek. Nevetségesen sok halál volt jelen.

Igazából ez egy remek pörgős, nyári akciófilm, némi humorral és elődökre való emlékezéssel, s mindez a Star Trek univerzumban. A nyár filmje? Minden bizonnyal. 8,5/10.


Coraline és a titkos ajtó

Coraline és a titkos ajtó
(Coraline – 2009)

Tim Burton nélkül is lehet jó horrormesét alkotni? Még szép, tökéletes példa rá a Coraline, mely rendkívüli módon hajaz a Tim Burton-féle filmekre (mint a Charlie és a csokigyár, vagy az A halott menyasszony), persze lehet, hogy csak Henry Selick rendező az, aki miatt olyan lesz. A Karácsonyi lidércnyomás c. filmet ugyan Burtonnek szokás tulajdonítani, mégis, nem szabad elfelejteni, hogy ott is Selick volt a rendező. Emellett még Neil Gaiman nevét kell megemlítenem, aki a Coraline írója, és ugyan nekem a filmjei eddig nem jöttek be, tehetsége minden bizonnyal van. Így, Henry és Gaiman megalkotta a Coraline-t, ami az év eddigi legjobb animációja.

Először is az animáció. Nem mindig tudtam eldönteni, hogy ez most báb/animáció/egyéb, mert tényleg nagyon tetszett. Stop-motion technikával készült, de nem is fontos ilyenekkel foglalkozni, ugyanis rendkívül tetszetős és szép.

Történet. Coraline, akit gyakran Caroline-nak hívnak helytelenül, és családja egy vidéki házba, konkrétan Pink Palace-ba költözik, ahol nem minden megy úgy, mint ahogy Coraline szeretné. A szomszédok bogarasak és furák, méghozzá két kövérkés és kiöregedett revüsztár, akik angyalkutyákat tartanak, illetve egy ugróegér idomár, aki olykor francia, olykor orosz akcentussal beszél. Ráadásul az egyetlen értelmes szomszéd, egy Quasimodo-szerű gyerek, aki inkább a meztelencsigákhoz közeledik, mint a lányhoz.

Azonban a szülei sem éppen foglalkoznak vele, minden percükben a könyvüket írják, így a lány kénytelen egymaga felfedezni a házat. Talál is egy titkos ajtót, amin keresztül egy teljesen más világba vezet. Ott a másik anyja kedves vele és törődik vele, s finomabbnál-finomabb falatokat főz neki, az apja izgalmas éneklő-feltaláló, aki szórakoztatja, s a szomszédok is mókásak. Azonban nem minden az, aminek látszik, s a fura fekete macskával együtt Coraline elég hamar bajba kerül.

A humoros és izgalmas jelenetek mellett találkozhatunk horrorisztikussal, vagy éppen csak ijesztővel is, de rendkívül élvezetes szórakozást tud nyújtani. Remek párbeszédek és zene mellett egy kicsit a tanulság részre is adnak, persze a vég kissé sablonos és közhelyes, de mindemellett jó tud lenni. Olykor bizarr, horrorisztikus, szürreális vagy éppen humoros részek váltják egymást, remek kombinációban.

Valóban nehéz besorolni kategóriába, hiszen ijesztőbb, mint egy mese, humorosabb, mint egy thriller, viccesebb és könnyedebb, mint egy dráma, nem horror, mert annál azért szebb.

Megéri megnézni, remek kis animációs film, némi ijesztéssel és humorral, pontszámilag úgy 8,5/10 körül mozog. Kicsit jobb a Karácsonyi lidércnyomás, csak azért nem 9.


Harriet Beecher-Stowe – Tamás bátya kunyhója

Harriet Beecher-Stowe – Tamás bátya kunyhója
(Harriet Beecher-Stowe – Uncle Tom’s Cabin)

Azt hiszem a könyv időt tévesztett. Illetve ez így nem igaz, hiszen a megírásakor minden bizonnyal kirobbanó, és felháborító (s nem mellesleg népszerű) könyvnek számított, azonban most már kevésbé tud vérlázító lenni. A lassú üteme, a könnyed cselekménye, a szelíd négerek nem mostani téma, de meglepő módon még most is tudott érdekes lenni. Persze mi már nem tudjuk átérezni a (rab)szolgatartás dolgait, ahogy lázadoznak és kínozzák őket, ez az idő elmúlt, de az írónő remek stílusa miatt mind a mai napig élvezetes tud lenni.

Egyszerűen nem mondhatom rá, hogy unalmas, akármennyire is akarom, mert nem az. Egyszerűen lassú, nehezen beinduló, de még véletlenül sem unalmas. Persze azt sem mondhatom, hogy izgalmas, mert azért erősen távol áll tőle. Élvezetes olvasni, ugyanis a cselekményi könnyedség és tragikum, a szelíd vidámság, a részletesség, amellyel az írónő papírra veti a szavait.. remek.

Ezt hiányolom a legtöbb, újkori könyvből, hogy a stílusa teljesen más, túl tárgyilagos, és következetlen, ezzel ellentétben a Tamás bátya kunyhója jó könyv.

Tulajdonképpen néhány néger rabszolga életébe tekinthetünk bele. Elsősorban Tamáséba, akinek az olykor remek, de olykor szomorú sorsát követhetjük. Eközben még néhány más néger útját is követhetjük, de hasonlóképpen megismerjük a gazdáik történetét, és személyiségét is.A karakterek eléggé árnyaltak és kidolgozottak ahhoz, hogy ne lehessen unatkozni, és sablonosítani.

Nehéz negatívumokat kiemelni, s talán csak ez a lassú ütem az, mely nem tetszhet mindenkinek. A cselekmény nem eléggé eseménydús, és izgalmas ahhoz, hogy a körmöt rágva lehessen falni az oldalakat, de nem is baj. A vége szerintem egy kicsit elkapkodottra sikerült, és a részeknek, melyek eseménydúsabbak lehettek volna, talán egy kicsit le lett rövidítve, és el lett kapkodva.

Igazából nem tud kirobbanó, és lázító lenni, de kellemes olvasmány lehet. 1852-ben minden bizonnyal nagyobbat ütött. Tragikum is van benne, de a jó fajtából, ahol a nálam érzékenyebb embereknek zsebkendőt majszolva lehet tovább olvasni.

Jó könyv, élvezetes olvasni, még ha kicsit lassú is. A fordítás néhol furára sikerült, de nem úgy, hogy ez zavaró legyen. Ez így nekem úgy.. 8,5/10. Kellemes kis könyv.


Néhány film #22 – remek filmek

Ó, testvér, merre visz az utad? – 9/10
(O Brother, Where Art Thou? – 2000)

Ó, testvér, vajon merre visz az utad? Jelenleg egy nagyon jó filmben haladsz, és valójában én ilyen filmekre vágyok folyamatosan. Először kissé megrémültem, hiszen a film alapja Homérosz: Odüsszeia című eposza. Persze ez nincs teljesen így, ugyanis a film egy lenyűgöző, hangulatos, zenés film, amit nehéz nem szeretni.

Az eposz ugyan alap, de nem a történeté, mivel ez nem egy ókorban játszódó, misztikus történelmi film, hanem egy gazdasági világválság (az 1930-as) idején, Délen játszódó vidám road-movie. Három szökött rab, Everett, Pete és Delmar elindul a kincsért, amit Everett rejtett el a bebörtönzése előtt. Azonban sietniük kell, hiszen a kincs néhány nap múlva egy tó alján merül el, a völgyet, ahol el van temetve ugyanis elárasztják vízzel.

Tulajdonképpen ez csak az alapja, ugyanis sokkal inkább hasonlít néhány “gubanc” elmesélésre, kisebb történetekkel mintsem egy teljes filmre. Miközben menekülnek mindenféle bajba belekeverednek, egy bankrablástól kezdve, egy választási kampányon és egy ku-klux-klán rendezvényen át még dalokat is énekelnek. Ugyanis a filmben szinte folyamatosan szól a remek country-folk zene, ami megadja az alaphangulatot a filmnek.

Találkoznak Everett feleségével, egy félszemű Biblia-árussal, sőt még egy néger zenésszel is, aki el adta a lelkét az ördögnek. Mindeközben üldözi őket Colley, a rejtélyes nyomozó, aki leginkább a sátánra hasonlít. A filmbe simán beleférnek a szirének, vagy a békává változtatás, de ezalatt rengeteg utalást kapunk, elsősorban az Odüsszeiából. Megjelenik a vak jós, vagy éppen maga Homérosz is.

A fényképezés és operatőri munka lenyűgöző, nagyon jó zene szól, és kimondottan jó színészi alakításokat láthatunk, elsősorban George Clooney és John Turturro részéről, de mindenki nagyon jó szerepel. Nem is ömlengek tovább, ez egy nagyon jó zenés, kalandos film, ajánlom mindenkinek, és nem is tudom, hogy miért nem adok 10 pontot neki.

A nyughatatlan – 8,5/10
(Walk the Line – 2005)

Nehéz erről a filmről írni, ugyanis nem igazán tudok mit gondolni róla. Sajnos ennél valami nagyobbra, valami jobbra számítottam, így kicsit túlbecsültem. Engem nem igazán tudott megfogni, pedig elismerem, hogy jó, hangulatos film, csak éppen jobbra számítotam. Tulajdonképpen Johnny Cash életét dolgozza fel, kisebb nagyobb történetekben, és ezt elég jól meg is csinálja.

Elég szomorú élete volt, és a film erősen érzékeltetni a drámai vonalat. Johnny a drogok, a zene és a nők hatása alatt élt, ez biztos. Az élete folyamán a drogok folyamatosan tönkretették, miközben szerelmes volt egy nőbe. Azonban a filmben valahogy ez nem tudott megfogni. Elég tragikus élete volt ahhoz, hogy ne kedveljem, de a zenéje biztosan jó volt. A filmben folyamatosan szólnak a remek Cash dalok, s ezek teszik remekké a filmet.

Nagyon jó dalok, s mint a végén kiderül, mindet a színészek éneklik. Csodálkozok is rajta, de Reese Witherspoonnak milyen remek hangja van. Ő a női főszereplő, el is boldogul a szereppel, jól játszik (Oscart is kapott érte). Ellenben Joaquin Phoenix, mint Johnny valahogy nem túl szimpatikus, s bár a hangja megfelelő, valahogy nem éreztem benne túl sok életet. Kellemes film, remek dalokkal, tragikus történettel, bár elég hosszan. Megéri megnézni.

Gyávák és hősök – 9/10
(Lions for Lambs – 2007)

Egy politikai hangvételű, beszélgetős-háborús propagandafilm? Jöhet. Ugyanis röviden összefoglalva ez a Gyávák és hősök. Három szálon fut a történet. Először is, Jasper Irving szenátor (Tom Cruise) beszél az új afganisztáni hadi taktikájáról Janine Roth-nak (Meryl Streep). Emellett Stephen Malley professzor (Robert Redford) egy fiatal, nem túl ambiciózus tanítványával (Andrew Garfield) társalog, többek között két régi tanítványáról, akik a harmadik szálon éppen bevetésen vannak Afganisztánban a tálibok ellen.

S hogy ebben mi a jó? Nehéz megmondani. Tulajdonképpen akció, vagy harc nem is igazán van, inkább csak beszélgetés. Beszélgetés a politikáról, az érdeklődésről, az elhivatottságról és a tehetségről. A politikában képmutatás van, és mindenkit csak a saját önző érdekei érdekli. Mindeközben a tehetséges, fiatal diákok elpazarolják a tudásukat, és semmi ambíció nincs bennük. Persze vannak kivételek, mint a két volt tanítvány, akik éppen harcolnak.

Nehéz a mély gondolatokat kifejteni, mert tulajdonképpen a filmben sem teszik. Csupán kérdéseket tesznek fel a harcról, az emberéletről és a politikáról. A szenátor egy őrült taktikát erőltet, mely valószínűleg bejuttatja a fehér házba. Eközben folyamatosan egymásra utalnak a szálak, és egymásnak mutatnak be.

Például, Redford tanítványa közli, hogy képmutatóak a szenátorok, akik kijelentik, hogy nem indulnak az elnökjelöltségért induló harcban, majd mégis indulnak. Aztán néhány jelenettel később, Irving kijelenti, hogy nem indul az elnökjelöltségért, pedig a taktika is segítene neki… No, mindegy, ez egy jó film, kérdésfeltevős-beszélgetős témában. El tud gondolkodtatni. Megéri megnézni.


Néhány film #21 – két akció, egy komédia

Golyózápor – 7/10
(Shoot ‘Em Up – 2007)

Talán a film fele táján jöttem rá, hogy valójában mi is akar ez a film lenni. Ugyanis ez még véletlenül sem komoly akció-thriller, ütős történettel, és remek akciókkal, hanem egy paródia. Úgy parodizálják az egész akcióműfajt, hogy szinte észre sem tudtam venni, és ezért nekem kissé furán jött le ez a film. Történet szinte semmi, viszont nagy hangsúlyt fektetnek abba, hogy az összes létező akcióklisét előszedjenek, és mindezt úgy hogy még nevetni is lehet rajta.

Tulajdonképpen nem kell sokat várni ettől az alkotástól, egy akciófilm, az agyat nyugodtan az ölünkbe lehet tenni, és élvezni az akciójeleneteket, miközben jó poénok jönnek elő, és bemutat az összes akciófilmnek. Történet szinte nincs is, inkább csak átmeneti jelleggel. Smith, a főszereplő morogva eszi a padon a… répát, miközben elmegy előtte egy terhes nő, akit ráadásul üldöznek. Néhány perc múlva már a nő premier plánban szül, és Smith a nő pisztolyával tízesével lövi a többieket.

Aztán van a gyerek, akit Smith menekít a gonoszok vezére ellen, meg belép Monica Belucci, mint valami dada, aztán még valami országos összeesküvést is lelepleznek, csak úgy mellékesen. Mindeközben kapunk rengeteg lövöldözést, és komolyan nem lehet venni, ha a film végére úgy kétszáz embert nyírt ki Smith. Meg még van sok kliséparódia, amik még jól is mutatnak, így például a búvóhely sem szokványos, vagy Smith kapásból az összes országos tévéadót meg újságot figyelmezteti a veszélyre, s a többi apróság.

Nem világmegváltó film, egyszerűen csak élvezetes egy szinten. Nem is akarom tovább ragozni, egy agyatlan akciófilm, komolyanvehetetlenséggel, könnyed kikapcsolódás, de emellett nincs sok pozitívum.

A Da Vinci-kód – 6,5/10
(The Da Vinci Code – 2006)

Hogy őszinte legyek nem igazán tudom, hogy mi okozza a felháborodást ezzel kapcsolatban. Illetve, persze sejtem, de ezt nem kell komolyan venni. Ez egy egyszerű akció-kaland film volt, amolyan lépésről-lépésre követjük a nyomokat típus. A Nemzet aranyához lehetne hasonlítani. A film alaptörténete Jézus körül forog, illetve arról, hogy Jézusnak volt egy felesége, Mária Magdolna. Vagy ilyesmi.

Meg keresik a leszármazottját, szóval egyszerű kalandfilm, sok vallási elemmel. Nem hiszem, hogy ezzel mi lenne a gond. Jól fel van építve, és a nevetségesen hosszú játékidő alatt kapunk annyi magyarázatot, amennyit nem szégyellnek. Valójában ez tette unalmassá is a filmet, hiszem míg a Nemzet aranyában tudtak normális szinten maradni, itt ez nem igazán sikerült. Rengeteg magyarázat, felfedezés követi a filmet, és nem sikerül jól előadni. Valahogy kusza az egész, de nem jó értelemben.

A színészek sem nagyon remekelnek. Tom Hanks próbál értelmes arcot vágni, velem különösebb gond nincs. Audrey Tautou, tulajdonképpen csak szép, meg néha közbevág, hogy nahát. Van még összeesküvő-rendőr szerepben Jean Reno, meg van rossz arcot vágó, önmagát kínzó alak is. Ó, meg el is felejtettem, Ian McKellen is ott van, sőt talán ő játszik a legnormálisabban, Hanks barátjaként.

Emellett van még remek filmzene is. A filmet nemes egyszerűséggel nem kell komolyan venni, egyszerű akció-kaland film, s míg a Nemzet aranya a szabadkőművesek körül forgott, addig ez a kereszténység körül. Jól felépített háttérsztori, ennyi az egész.

Az ördög Prádát visel – 8,5/10
(The Devil Wears Prada – 2006)

Ezek után még mondja nekem valaki, hogy a divatról nem lehet jó filmet készíteni. Persze elsősorban a film nem a divatról szól, sokkal inkább egy egyszerű átváltozós közhelyes sztori, feldobva nagyszerű karakterekkel, még nagyszerűbb színészekkel, és egy csipetnyi feelgood hangulattal.

A történet ugyanis annyiból áll, hogy van Andy, aki tipikusan divattal nem törődő, turkálóból öltözködő, értelmiségi újságíró-palánta, aki jobb munka híján egy asszisztensi melóra jelentkezik a Runway magazinnál. Felveszik, a főnöke maga Miranda Priestly lesz, akinél ha 1 évet letöltenek, akkor bármilyen divatlapnál felveszik rögtön. Aztán ugye a sok divatmodell között Andy is szépen lassan átváltozik, emiatt a magánélete is romokba kerül, szóval elég tipikus sztori.

Azonban az egész film Miranda karakterén áll. Olyan remeken sikerült Meryl Streepnek eljátszania, hogy nélküle tényleg végig sem néztem volna. Andy szerepében Anne Hathaway-t láthattuk, vele különösebb problémák nem merülhetnek fel. Az egész valahogy nem is hangosan-röhögős, mégis vidám, és mosolygós… Nem igazán tudom jól leírni, egyszerűen meg kell nézni. Szép díszletek, és kellemes ruhák, bár nem igazán izgatnak, éppen emiatt nem is miattuk néztem meg.

Cselekmény sokból nem áll, szinte már közhelyes, és kiszámítható. Mégis, miközben nézzük Andy ballépéseit a főnökével szemben, könnyedén nevetünk Miranda zseniális stílusán és játékán. Egyszerűen nézeti magát. És a 8,5-es pontszám nem is olyan sok.


Az igenember

Az igenember
(Yes Man – 2008)

Jim Carrey megcsinálta. Ugyanis egy nagyon jó vígjátékot tárt most elénk, ami lényegesen az eddigi Carrey vígjátékok felett áll, hangulatban és élményben is. Talán a legjobb vígjáték azok közül, amiket mostanában láttam. Igaz, hogy a Carrey vígjátékokat eddig is kedveltem, még ha nem is tartottam őket nagyra. Az Egy makulátlan elme örök ragyogásában bizonyította, hogy nem csak a vígjátékok a fő, de megszületett Az igenember, az Ace Ventura és a Hanta Boy után.

Persze van egy könnyed alapszituáció, amire lehet könnyen építkezni, és könnyed poénokat lehet rárakni, s még mi is jól szórakozunk. Ugyanis Carl Allan, az unalmas bankár éli mindennapi unalmas életét, mindenre nemet mond, így nem szórakozik, nincs barátnője, és még mindig a három éve elvált felesége után vágyakozik. Erre belép az életébe egy régi ismerős, aki maga is igenember, és elhívja egy Yes előadásra.

Az előadáson fogadalmat tesz, hogy mindenre igent mond, akármilyen helyzet is adódik. Innentől kezdve minden poén adott, s könnyen ki lehet találni a végét, de ez nem is gond. Mindvégig jól tudtam szórakozni, remek hangulat áradt a filmből, s még végül némi romantikát is belecsempésztek, nem is olyan kis mennyiségben. Sőt, remek zene szólt majdnem végig, erre folyamatosan nevethettünk Carrey gumiarcán és az idétlen élethelyzeteken.

Persze a film mindenkinek szólt, aki kicsit unalmas életet él, és mindenre nemet mond. A film nézése után még nekünk is kedvünk lesz arra, hogy mindenféle baromságba belekeveredjünk azután, hogy mindenre igent mondunk.

Jól szórakozhattunk rajta, megismerhettük Jim gumiarcait, és még némi szerelmes történet is volt benne. Meg kellene nézni újra, elég jó film ahhoz. Pontszámilag 8,5/10.