6,5/10 kategória bejegyzései

V – 2. évad – korrekt befejezése a sorozatnak?

V – 2. évad
(V)

Őszintén szólva nem hittem volna még a 2. évad elején, de azzal kell kezdenem az írásomat, hogy nem lenne akkora baj, ha lenne 3. szezon is. Ugyanis az idei részeknek az első fele a tavalyi színvonalat idézte, meglehetősen gyengék voltak, azonban a felétől (5-6. rész) egyre érdekesebbé vált a sorozat, és már majdnem eléri a korrekt minőséget, még ha mindig tele is van hibával.

Sok minden nem változott az alapkoncepcióból: a Földre érkezett idegenek, a V-k, még mindig nem örvendenek osztatlan népszerűségnek, ugyanis van egy apróbb csoport, az Ötödik Hadoszlop, aki ellenállásként próbálja gyengíteni őket. Vezetőjük Evans ügynök, akit elsősorban fiának, Tyler-nek a V-szeretete kergeti a papból, ex-katonából, híradósból, illetve renegát V-kből álló csoporthoz. Egyre több minden derül ki cseppet sem békés szándékukról, melyek megvalósításához folyamatosan hozzálátnak. Az emberiség egyetlen reménye ez a csoport lehet.

Sok sebből vérzik a sorozat, kezdve rögtön a forgatókönyvvel. Rettentően kiszámítható, csak nagyon kevés igazi csavar van, amire felkapjuk a fejünket. Ugyan történnek kisebb-nagyobb meglepetések, amiket nem biztos, hogy ki tudtunk volna találni, de nincs valódi megdöbbenés. A történetszálak gyengék, amellett, hogy többségük érdektelen és idegesítő, nincsenek is úgy megvalósítva, ahogy elvárná a néző. Még ha az évad második felére fel is pörögtek annyira az események, hogy legalább folyamatosan történjen valami, a hatás nem tökéletes.

A karakterek butaságaira nem lehet mentség, nem tudnak köréjük olyan jeleneteket varázsolni, ami különösebben megmozgatná az agyat. Lehet, hogy csak az én elvárásaim voltak magasak, de örültem volna több értelemnek akár a történet, akár a figurák terén. Nincs igazi ötletesség, nincsenek kreatív írók – vagy ha vannak, nem mutatják meg igazi tudásukat, mely nagyon ráférne a sorozatra. Pedig végre elérte, amit korábban nem sikerült: legalább minimálisan is megkedveltem az alakok egy részét.

Az utolsó 4-5 részben történt események annyira érdekessé alakították az eseményeket, hogy ne teljes érdektelenséggel fogadjam a finálét, ami korrektül felvezette a következő évad szálait, mely még talán szórakoztató is lehetne – ha berendelik. Érdemes még kitérni a CGI minősíthetetlenségére, mely a záró képsoroknál különösen kitűnt, hogy mennyire borzalmas. Korábban sem volt tökéletes, a hajón játszódó jelenetek hagynak olykor némi kívánnivalót maga után, de a zárás minden eddigit felülmúl.

Nincs túl sok esély a következő szezonra, de nem is különösebben aggódok érte, hiszen ez alatt a 10 rész alatt sem vált kedvenccé. Javult, sokat javult, de még most sem éri el az elvárható szintet. A butaság mellett kevés az érdekes történés, mely nélkül érdektelenné és unalmassá válik. A fináléval együtt az évad nálam 6,5/10, de csak az ARES-nek köszönheti.


Winter's Bone – egy küzdelemmel teli világ drámája

Winter’s Bone
(Winter’s Bone – 2010)

Annak ellenére, hogy 4 Oscar-jelöléssel (legjobb film, forgatókönyv, női fő- és férfi mellékszereplő) is büszkélkedhet  a Winter’s Bone, nem tudom egyértelműen pozitívan értékelni. Nem tudtam, hogy mit várjak, így meg is lepődtem, hogy egy komoly drámát kaptam, aminek a megvalósítása kisebb-nagyobb kétségeket ébreszt bennem, hiszen amellett, hogy nehezen megemészthető mondanivalót mutat be, néha vontatottá, unalmassá és érdektelenné válik.

A film Ree, egy 17 éves lány viszontagságait mutatja be. Édesanyja beteg, nem tud gondoskodni a családról, akibe beletartozik még két fiatal gyerek, Sonny és Ashlee is. Apjuk régen elmenekült a törvény szigora elől, hiszen pénzt drogárusítással keresett. Ree egyedül próbál megbirkózni a család fenntartásával, de a pénz hiánya mellett egy újabb gond is jelentkezik: elvesztik a házukat, ha nem találják meg az apjukat. A lány felkeresi a vidék lakóit, vállalja az életveszélyt, mert tudja, hogy nincs más választása.

A Winter’s Bone alapvetően egy komolyan bemutatott, lassú folyású dráma, ami unalmat is eredményez a nézőben. Olykor vontatottá és érdektelenné válik a lány küzdelme, nehezen tudjuk átérezni a farkaskörülmények között vergődő Ree drámáját. A szegénység és bűn befolyása alatt szenvedő családok bemutatása rendkívül komorra, ridegre sikerült, depresszív és iszonyúan szomorú hangulat járja végig a filmet, amit egy idő után nehezen lehet feldolgozni.

Ezt a légkört csak tovább fokozza a zene hiánya. Csak akkor csendülnek fel dallamok, amikor maguk a szereplők játszanak (a bánatos atmoszférához és a vidéki nyomorhoz tökéletesen illő country-zene remek választás volt). A fényképezés, az operatőri munka külön kiemelendő, hiszen a képsorok is nyomasztóra sikerültek. Hideg, kihalt és szegény tájat láthatunk, melyet napfény sem igen ér. A színészek alakítása kiváló volt, annak ellenére, hogy nem szerepelnek igazán nagy nevek az alkotásban. Jennifer Lawrence és John Hawkes adta a film gerincét, ők tettek igazán sokat a mű kiteljesedéséhez.

Komoly, rideg és szenvtelen drámát láthatunk a Winter’s Bone megtekintésekor. Az erőteljes színészi teljesítmény és a hasonlóan ütős képi világ mellett a fiatal lány küzdelme miatt válik emlékezetessé a produkció, de mégsem érzem kiemelkedőnek. Nem áll össze egésszé, a komor témát nem enyhíti semmi, emiatt távol is marad a nézőtől. Csak 6,5/10 pontot tudok adni.


A hercegnő és a béka – a Disney visszatért?

A hercegnő és a béka
(The Princess and the Frog – 2009)

A klasszikus, 2 dimenziós mesék legnagyobbja, a Disney az utóbbi években nem tökéletes, de már 3D-s filmekkel jelentkezett, most viszont újra megpróbálkoztak a régi idők animációjával. Vissza talán nem is tért a korábbi önmagához, de ha továbbra is ezen az útvonalon marad, néhány év múlva újra régi dicsőségében szerethetjük a mesegyárat. A hercegnő és a béka tipikus Disney, annak minden előnyével és hátrányával.

Mindenki ismeri a klasszikus békakirály történetét, akit ha megcsókol egy igazi hercegnő, akkor visszaváltozik a daliás királyfivá. Az amerikai New Orleans-ban a főszereplő hölgy a legkevésbé sem hasonlít egy hercegnőre: rengeteget dolgozik, szórakozni nem jár, csupán az álmát hajszolja, ugyanis egy éttermet akar nyitni apja emlékére. Azonban az események folytán mégis megcsókol egy beszélő békát, most viszont nem a nyálkás kétéltű lesz herceg, hanem a pincérlány válik békává.

A történet nem sok csavart ígér, nem is kapjuk meg. Tulajdonképpen nem sok eredetiség, vagy újítás van a filmben, a rengetegszer használt Disney-sablonokat alkalmazza. Közhely- és giccs-rengeteg, kötelező happy end és már-már bárgyúan ható történetvezetés. Egy-két mese ismerete után könnyedén megjósolhatjuk a következő jelenetet, azonban mindez nem válik igazán zavaróvá, ha engedjük a bennünk lakozó gyermeket szórakozni. Kissé üres és semmitmondó, ezeréves bölcsességeket és kliséket hangoztat, de talán közben egy kicsit elbájol is.

A karakterek sem hordoznak túl sok értelmet és újdonságot, inkább papírmasé jellemeket fedezhetünk fel. Az afroamerikai főhősök már az új Disney-t hirdetik,  mellettük a főgonosz olyan, amilyennek lennie kell. Azonban csapódott hozzájuk egy jó kedélyű, sokszor kimondottan vicces aligátor, illetve a hősszerelmes, de humoros szentjánosbogár, akik ketten feldobják az egész film kellemes hangulatát.

A még nem modern mesékben igen gyakran találkozhattunk dalbetétekkel, most is van belőle bőven. Lépten-nyomon felcsendül egy-egy dal, szinte már musicalnek ható módon, s még ha ez inkább időhúzásnak is minősül, azért folyamatosan fenntartotta a vidám légkört és még tovább javított a hangulaton. A látvány tökéletes, igazi 2D-s animáció, nagyszerűen mutat. Igazán készíthetnének többet is, de majd talán e film után.

Nem tökéletes, sokszor elég bután és sablonosan hat, de a remek látvány, a jó humor és a kellemes dalbetétek nagyrészt kárpótolnak. Talán több erőfeszítéssel kikiálthatnánk a Disney stúdió visszatérését, egyelőre csak annyit mondhatunk, hogy majd egyszer visszatér. 6,5/10-nél többet nem érzek jogosnak, de ettől függetlenül jól szórakoztam, s bizton állíthatom, hogy tökéletes gyerekfilm.


FlashForward – vége a sorozatnak

FlashForward
(FlashForward)

A sorozat, mely remek lehetett volna, de valahol az írók tollvonásai között elveszett. Rengeteg potenciál lakozhatott volna benne, de valamiért úgy döntöttek, hogy inkább eldobják mindezt és egy buta, gyenge megvalósítású, agyatlan sorozatot dobnak össze, mely sem izgalmat, sem feszültséget nem tud fenntartani 5 percnél tovább, hiszen rögtön elszúrják valamivel, hogy még véletlenül se szórakozzunk jól.

Az évad alatt nem sokat változott az alapszituáció, hiszen egy kis közösség életét követhetjük végig attól a naptól kezdve, amikor az összes ember elájult 2 perc 17 másodpercre, hogy betekintést nyerjen az évvel későbbi jövőbe. Az FBI-nyomozással folyamatosan sokak életét megváltoztatta ez a kitekintés, többeknek pozitívan, hiszen van aki szerelemet talált, míg még többeknek negatívan, ugyanis jobban járt volna, ha nem tudja, hogy mi lesz április végén.

Az igazság az, hogy az írók túl nagy fába vágták a fejszéjüket. Sokat akartak bemutatni, sok karaktert és sok személyes történetet szerettek volna megeleveníteni, s mindezt úgy, hogy még értelme is legyen, a gond csak az, hogy mindez nem sikerült. Sokszor dobtak be buta és logikátlan megoldásokat, amit csak tetőztek az állandó részvégi cliffhanger-parádéval. Majd’ minden rész végén láthattunk egy-egy érdekesebb momentumot, amit a következő rész végén teljesen jelentéktelenül és érdektelenül elintéztek, így aztán egy idő után még véletlenül sem sikerült felkelteni az érdeklődést.

Emellett folyamatosan voltak olyan húzásaik, amikre még véletlenül sem lehetnének büszkék, hiszen a B-filmes hatásvadászattól (Mark fut a fináléban) a karakterekkel való mostoha bánásmódig minden olyanra volt példa, amit nem lett volna szabad elkövetni. A karakterek egy része csupán üresjáratként, funkciótlan mellékszálként működött (pedig Gabriel jóval érdekesebb lehetett volna), de még ezeket sem sikerült érdekessé tenniük. A Bryce-Nicole-Keiko hármasból aranyos, bájos szerelmi történetet lehetett volna kihozni, ehelyett regéltek egyet a sorsról és a végzetről, s teljesen véletlenszerűen léptek.

Ez pedig az egész évadra igaz volt, hiszen minden egyes pillanat vagy szereplő, csak előbukkant a semmiből és mindenféle érzelmi vagy akár értelmi töltet nélkül cselekedtek, s még csak a végső alkalmat sem sikerült úgy felépíteni, hogy azt lehessen mondani, valamit ért az eddigi szenvedés, és nem csak a nyomozás közti tölteléket szolgáltatta. Egyedül a Szakáll-féle lánykeresésnek (ami egyébként kicsit giccses, de korrekten felépített volt) lehetett eredménye, de az is csak a következő évadban vált volna teljesen világossá.

Pedig a karakterek közti motivációkat és vívódásokat jobban is kifejthették volna, ugyanis maradt volna tér bőven. Ehelyett már-már random megléptek dolgokat, és még véletlenül se fejtettek ki semmit. Az egész súlytalan és céltalannak érződött, ez különösen megnyilvánul Oliviánál, akinek a Lloyd és Mark közötti játékával érdekesebbé is tehették volna a végső pillanatot, de ehelyett a karaktert lebutították, s ez ugyanúgy jellemező majdnem mindenkire, már csak azért is, mert nem akarták bonyolítani, vagy tovább mozgatni őket, hiszen még a beteljesüléseket is gyengén oldották meg.

Mindezek ellenére azt kell mondanom, hogy annyira rossz még sem volt ez a 22 részes évad, hiszen nekem a szintén high concept V-nél jobban tetszett. Nehéz lenne megindokolni, mégis valahogy érdekesebb volt nézni a különböző reagálásokat az ájulásokra, de már maga a főszál (okozók, indítékok, különböző személyek szerepe) is jobban le tudott kötni. A sok céltalanság ellenére a karakterek is jobban érdekeltek (mondjuk Szakáll vagy Mark legkevésbé), vagy legalábbis jó volt nézni a Bryce-féle lányokat a céljuk keresése közben, vagy éppen Simon igazságkeresését, hiszen utóbbi személy talán az egyik legkorrektebb figura lett.

Talán legkevésbé a látványra lehet panaszkodni, hiszen még ha nem is volt sok nagyobb látványelem, ami volt, azt azért jól megoldották. Még a színészek is tették a dolgukat, mint Joseph Fiennes, John Cho, Zachary Knighton, Jack Davenport, Dominic Monaghan a férfiaktól, vagy Peyton List, Sonya Walger, Christine Woods a lányoktól, még ha csak eyecandyként is voltak jók. Mindenesetre kíváncsi lennék, hogy mit kezdtek volna a következő évadban, s habár láttuk az alapját, reménykedni lehetne, hogy tanulnak a hibájukból és normálisabban adják elő.

Szó sincs arról, hogy nagyon rossz lenne, csupán arról, hogy lehetett volna jobb is, hiszen a jelenlegi szituáció közel sem volt kielégítő, ugyanis a karaktereken már rögtön elbukott a sorozat. Sokat akartak, de mindezt nem tudták értelmesen és szórakoztatóan előadni, noha talán kevesebb szereplővel jobban működhetett volna. Jobban örültem volna, ha ebből lesz következő évad, s nem a V-ből. Ez így nekem 6,5/10, csak mert több, mint az előbbinek.


Legend of The Seeker – 2. évad

Legend of The Seeker – 2. évad
(Legend of The Seeker)

Véget ért a könyv alapján készült fantasy sorozat 2. évadja is, amely a jelen állás szerint az utolsó is lesz. Szívesen mondanám, hogy nagyon sajnálom, de nem tudom, hiszen ez az évad nem kevés kívánnivalót hagyott maga után, bár nagy része korrekt volt. Az mindenesetre érdekes, hogy az évad általában az évad eleji színvonalat tartotta, amiről már akkor sem túl jól nyilatkoztam – habár jobb részek is voltak, még ha nem is túl nagy számmal.

Az előző évad végén valahol ott hagytuk abba, hogy Richard, Kahlan és Zedd legyőzték az ellenséget, bár ezzel a fegyelemmel fenntartott rend felbomlott, és néhol anarchiába süllyedt a birodalom. Azonban komolyabb veszély is fenyegeti a világot: a Teremtő ellensége, az Őriző akarja leigázni. Fel is szakadt az Alvilág és az élők világa közötti Fátyol, s ezen át mindenféle gonosz teremtmények özönlenek az emberek ellen, s ha a Kereső és Cara-val kiegészült kis csapata nem állítják meg, a gonosz győzedelmeskedni fog.

A történettel alapvetően semmi gond nincs, kellően izgalmas és szórakoztató tudna lenni, ha írnának hozzá érdekes epizódokat. Az évad közben előbukkanó elemek (Nővérek, Rahl) pedig tovább színesíthették volna, azonban ezt nem sikerült teljesen megvalósítani. Az írók nem  (s így évad közben én sem) éreztek elég alapanyagot benne egy 22 részes évadhoz.  Így kénytelenek voltak epizódtörténeteket alkotni, melyek amolyan fillerként nem kapcsolódtak a főszálhoz, hanem önállóan is egységet alkottak (volna). Ezzel nem is lett volna gond, ha ezt élvezhetően meg tudják írni, s nem csak éppen kitöltik a heti 42 percet sok üresjárattal és újrafelhasznált elemmel (Kahlan-Richard szerelem).

Tavaly én végig állítottam, hogy a Seeker működhetne epizodikus formában is, és egy lazán összekapcsolódó szállal lehetne némi átívelő történetet is adni neki. Már az első évadban is volt filler rész, de kevesebb és jobb formában, s igazából nem is volt rá panaszom. Itt viszont, vagy túl sok felesleges részt raktak bele, vagy csak nem tudnak írni feszes, akciódús és legfőképpen értelmes történeteket, de nem működött. A részek egy része ugyan szórakoztatott, de az évad közepe táján átcsapott unalomba nálam.

Az állandó logikátlanságok és butaságok (a nővérek vajon fán teremnek?) már-már B-filmes jelleget kölcsönzött a sorozatnak, de folyamatosan jelen volt az az érzetem, hogy az írók nem értik a dolgukat, nem profik – csupán agyatlan akciójeleneteket és mindenféle őrültségeket halmoznak egymásra, és úgy érzik, hogy már meg is van az adott rész. Ezek mellett voltak érdekes, szórakoztató, sőt, remek pillanatok is, talán inkább az évad első felében.

A karaktereket kellően tudták mozgatni, főleg Carának örültem, bár jóval több van a figurában, mint amennyit megmutattak. Kahlan és Richard szerelme klisévé vált, és az állandó ismétlés és hivatkozás után elvesztette minden aranyosságát és bájosságát, amiért igazán kár. A látványra vagy csak az első részekben nem ügyelnek, vagy csak nekem tűnik fel minden, de az évadban talán egyszer-kétszer volt még probléma, egyébként kimondottan szép volt. Talán a legkevesebb gond még a színészekkel volt, ők megtettek mindent a nézők szórakoztatásáért – nem az ő hibájuk, hogy nem írtak hozzájuk jó sztorit.

Nem mondom, hogy teljesen negatív, vagy abszolút rossz lett volna az évad, közel sincs így. Azonban nem igen emelkedett átlagos fölé, és gyakrabban unatkoztam, vagy szörnyülködtem az epizódokon, mint kellene, talán ez nyomja rá a bélyegét az egész évadra. Izgalom, feszesség és pörgés kellett volna több a sorozatnak, ezért most nem sajnálom annyira a kaszát. Részemről ez maximum 6,5/10, bár legalább a finálé korrektebb (7,5/10) volt.


Nancy ül a fűben – 5. évad

Nancy ül a fűben – 5. évad
(Weeds)

A jobb napokat is megélt sorozatnak még tavaly lement az 5. évadja is, s kicsit sajnálom, hogy csak most kerítettem sort a megnézésére, mert alapvetően nem volt ez annyira rossz.  Természetesen már rég elfelejtettük az első két évad színvonalát, hiszen azóta hullámvasutazunk, mint most is, ugyanis a 13 rész alatt akadt nagyszerű, szórakoztató és élvezetes, de az igazság az, hogy untató, zavaró és kimondottan rossz is.

Nem akarok spoileresen írni, így csak annyit mondanék, hogy Nancy-t és kis csapatát ezúttal is eléri a legtöbb baj, ami megtörténhet. Ezúttal is mindenbe belekeverednek a mexikói drogmaffiától kezdve a letartóztatáson át egészen a lövöldözésig is, de sajnos nem volt minden elkövetett lépés tökéletes. Elsősorban az Estaban-szállal éreztem nagy problémákat, de folyamatosan bennem motoszkált, hogy felejtsék el végre ezt a fajta drámát, és ugorjunk a komédiára, ugyanis az előbbi teljes csőd volt, míg utóbbi mentette meg az évadot.

A drámázós nyavalygás Nancy és a mexikói körül nem találta meg azt az irányvonalat, amelyet követnie kellett volna. Erőltetik a komolyabb és ütősebb pillanatokat, de nem sikerült igazán jót írni. Maga a főszereplő karaktere lett ellenszenves az évad alatt, vagy csak egyszerűen nem jó részeket írnak neki, nem tudom, de az biztos a szememben, hogy ez így nem működik. A Pilar-rész különösen katasztrofálisan jött össze, bár megvallom, hogy a cliffhanger tetszett, és ha nem rontják el, akkor érdekesebbé tehetik a következő évadra.

Mindezek mellett ott vannak a többiek, akik elsősorban komédiázni próbálnak – vegyes sikerekkel. Andy-nek tökéletesen működik: szürreális, humoros és szórakoztató pillanatok jelzik, talán ő a legnagyobb pozitívuma jelenleg a sorozatnak. A Shane-irányvonal, ezzel az ifjúkori gengszterkedéssel és dílerkedéssel még inkább semleges szerintem, legalábbis nem mindig tudják eléggé feldobni valamivel a komédiával átszőtt drámáját, melyben nemi betegségtől tanárverésig minden előfordul.

Silas, aki talán a kedvenc karakterem, ezúttal is Douggal együtt vállalkozott, s ha bár Doug figurája nem túl szimpatikus, el kell ismerni, hogy vicces és szórakoztató dialógokat írnak neki, amivel jelentősen hozzájárul az élvezethez, hiszen a kimaradtak, élükön Celiával teljesen feleslegesek. A nő karaktere már csak szenved, s ha bár néha jó beszólásai és fellépései vannak, egyszerűen untatott és idegesített folyamatosan, de már a korábbi epizódokban is.

Talán kicsit elfáradt a sorozat, nem igazán találja a helyét Mexikóban, és ideje lenne valamivel feldobni vagy legalábbis felfrissíteni a légkört. Néhány humoros rész még kevés a teljes sikerhez, ahhoz a dramedy műfajból a drámát is szállítani kellene, de élvezetesen és jól megírtan, mely most nem igazán sikerült. Részemről egy gyengébb 6,5/10, de várom a folytatást – hátha.


A titánok harca – 3D-s film 3D nélkül

A titánok harca
(Clash of The Titans – 2010)

Először is meglepődtem, ugyanis a filmben pozitívan csalódtam. Az általános vélemény következtében a Percy Jacksonhoz hasonló badarságot vártam, s az igazság az, hogy ennél egy kicsit komolyabbat kaptam. Ettől függetlenül a Titánok nem lesz az év nagy filmje, de még csak a legjobb blockbuster sem, hiszen nem sikerült maradéktalanul élvezni, bár voltak olyan jelenetek, amikor jól szórakoztam.

Az istenek között nem tökéletes a viszony. Hádész, az Alvilág ura folyamatosan próbálja megdönteni Zeusz hatalmát, de egészen eddig sikertelenül. Most azonban az emberek, akiknek a főisten a hatalmát köszönheti, fellázadtak az istenek ellen, akik nem voltak mindig kegyesek. De kénytelenek hamar rádöbbenni, hogy az istenek mennyivel hatalmasabbak, s az egyetlen reményük, Zeusz isten fia, a félisten, Perszeusz, aki útnak indul a titánok ellen.

A filmtől nemes egyszerűséggel nem kell semmit várni. Természetesen én sem vártam jól elkészített drámát, ötletes jellemfejlődést vagy izgalmas történetet, ellenben szerettem volna jól szórakozni a 3D-s látványtől és az audio-vizuális orgiától, mellyel kiegészítik a titánok és szörnyek elleni csatározást. Az én problémám, hogy ezt nem kaptam meg maradéktalanul. A film sokszor leült és untatott, a csatározások közti időt nem sikerült jó tartalommal kitölteni, hiszen a forgatókönyvírók nem remekeltek, bár közel sem lőttek el hatalmas őrültségeket, még ha a görög mitológiát nem is ismerik Hollywoodban.

A százéves közhelytől duzzadó történet mellé kaptunk sok karaktert, akiknek csupán szerepet felejtettek el írni. Még csak meg sem ismerjük őket, nemhogy árnyalást vagy némileg kreatívabb figurát láthatnánk – erre tökéletes példa a céltalan és már-már felesleges Io karaktere, vagy a jobb sorsra érdemes harcoscsapat, akiktől legalább néhány poént vagy ütősebb beszólást várnánk, de csak eltűnnek a vászon forgatagában. Az egyetlen jó karakterben (dzsinn) pedig az volt a legjobb, hogy meg sem szólalt.

A látvány legalább rendben volt, vonhatnánk le a következtetést, de ez sincs teljesen így. A 3D-s élmény teljesen kimaradt a filmből, mondhatni jobban nézett ki szemüveg nélkül, mint abban. Az újrakonvertált látványvilágban legalább a szörnyek jól mutattak, hiszen mind a kráken, mind az óriás skorpiók megfeleltek a modern kor elvárásainak. Ehhez kapcsolódóan korrekt dramaturgiai munkát, és jól elkészített filmzenét kaptunk, mely elég sokat dobott a nem makulátlan filmben.

A színészek is csak vergődtek a gyenge karakterükben, nincs kibontakozási lehetőségük, főleg Liam Neeson Zeusza feszengett az irreálisan csillogó páncéljában, de Ralph Fiennes Voldemortként dramatizáló figurája sem lett sokkal szerencsésebb, bár még a jobbak közé tartozik. Ezzel szemben Sam Worthington jól adta a mimikahiányos, tógás akciósztárt, vele legalább ezért nem lehet kötekedni. A jobb napokat is megélt Gemma Arterton csak szenvedett az eyecandy szerepben, de Mads Mikkelsennek sem jutott túl jó figura, még ha próbálkozott is kihozni a maximumot.

Gyenge kivitelezéssel elkészített filmről van szó, ami minden problémája ellenére is rendelkezik jó jelenetekkel, ahol azért szórakoztató tud lenni. Néhány jó pillanattal és jól kinéző szörnyekkel büszkélkedhet a film, s a mitológia és értelem hiányán nem szabad meglepődni, azonban a hiányos 3D-s jeleneteken már annál inkább – a konvertálás nem tűnik másnak, mint egyszerű rablásnak. A film megtekintése 2 dimenzióban és agy nélkül ajánlott, részemről 6,5/10, melyet még így is soknak érzek.