5/10 kategória bejegyzései

Nikita – 1×01

Nikita – 1×01
(Nikita)

Azok közül a sorozatok közül, amelyeket terveztem bepróbálni, őszintén szólva a Nikita érdekelt a legkevésbé, annak ellenére, hogy a sokaknak az egyik legvártabb őszi premier. Talán az érdeklődés hiánya miatt, de az akciósorozat különösen nem nyert meg magának, voltak részek ahol untam, annak ellenére, hogy korrekt munka. De nem nekem való, nem tudott lázba hozni.

Nikita halálbüntetését töltené le, amikor egy titkos szervezet egy második lehetőséget ajánl neki: dolgozzon nekik és megmentik. Bérgyilkosnőt faragnak belőle, azonban nem tud azonosulni a szervezet gondolataival és megszökik. Itt veszi fel a sorozat a fonalat, Nikita szökésben, s az az egyetlen célja, hogy tönkretegye a Divisiont. Emellett egy újonc lány is csatlakozik, akit végigkövetünk, hogyan is faragnak valakiből vérprofi gyilkológépet.

Nem mondom, hogy nem lesz izgalmas, mert a lehetőség meg van benne. Pörgős akciók és némi összeesküvés a háttérben, ezt garantálhatná a Nikita, s az első részben többé-kevésbé meg is valósítja. S akkor miért fanyalgok? Én magam is ezen tűnődök, ugyanis akármennyire is korrekt munka volt, engem nem tudott meggyőzni. A párhuzamos történetvezetés elsőre elég furcsa volt, hirtelen nem igazán esett le, hogyan is tervezték ezt, de a végére azért összeállt a kép, elvégre egy messziről kiszagolható meglepetést is kaptunk a pilot végén.

A karakterek elég sokfélék, elsőre talán túlságosan is. Ott vannak az újonc sablonos társai, a főnök, s az alfőnök, de még a sminkes csaj is, aki biztos, hogy a későbbiekben még jut valamilyen szerephez. Sok fantáziát egyik figura sem kapott, inkább csak az átlagos szinten maradnak meg, noha reménykedem, hogy későbbiekben még a többiekre is fektetnek hangsúlyt, mivel az első rész elég kétsíkú volt e téren, a két főbb szereplő vitt mindent, a többiek meg asszisztálnak hozzá.

A színészi gárda is elég furcsa, legalábbis a Nikitát alakító Maggie Q nem egy olyan hölgy, akiről elhisszük, hogy két vállra fektet egy izomembert, s ha még lövöldözni lő is, de nem gondolnám róla, hogy eldob úgy egy kést, hogy tövig beleálljon az ellenség szívébe. Lyndsy Fonseca már korrektebb, de néha még nála is csak néztem. A többiek inkább csak kisebb sorozatos arcok, név szerint Shane West, Aaron Stanford, Ashton Holmes és Xander Berkeley.

Nem volt rossz az első rész, meg van benne az, amit elvárna az ember tőle, de nekem sótlan és túl profi munka volt. Nehéz megmagyarázni, egyszerűen nem tud érdekelni a törékeny lányka további gyilkolása. Pedig érdemes bepróbálni, mert mindenkinek tetszhet, de nálam csak 5/10. Nem maradok, kevésbé érdekel, mint a Hellcats.

Reklámok

Hellcats – 1×01

Hellcats – 1×01
(Hellcats)

Az év első újonca, amit láttam. Nem kezdtem neki túl nagy várakozással, sőt, épp ellenkezőleg, hiszen tinisorozat, meg pomponlányok, mindez a CW-n, ráadásul a legtöbben nem szerették. Talán pont emiatt volt, hogy pozitívan csalódtam, ugyanis nem annyira borzalmas. Guilty pleasure kategóriába esik nálam, hibái (amiből van bőven) ellenére is nézhető, noha különösen nem is rajongok érte.

Az alapsztori szerint van egy fiatal egyetemista lány, Marti, aki nem él a leggazdagabb körülmények között, mindenhova biciklivel kell járnia (s még CRT tévéje van!), de az ösztöndíj nélkül az egyetemre se járhatna. Azonban kiderül, hogy ezt is elvették tőle, s az egyetlen lehetősége, ha más pályázati lehetőség után néz. A pomponlányok között éppen üresedés van, nem túl lelkesen jelentkezik is, annak ellenére, hogy a csapatban sokan nem szívesen látják.

Nagyon olyan, mint a csatorna többi sorozata. Nekem sem a Gossip Girl, sem a 90210 nem tetszett, a tavalyi Melrose Place-be már bele sem fogtam, a Hellcats is csak azért kapott tőlem egy esélyt, mert ez az első premier, s a héten még nincs nagyon mást nézni. Azonban legnagyobb meglepetésemre, sikerült felmúlnia a várakozásaimat. Ez nem azt jelenti, hogy jó lenne, csupán azt, hogy nézhető. Természetesen tele van közhelyekkel, nagyon hamar ki lehet találni a fordulatokat, kvázi lehetne vázolni az évad teljes menetrendjét, látszik, hogy ki kivel fog összejönni, nagy újdonságokat nem szabad várni.

Ehhez igazodnak a karakterek is, sok változatosságot nem sikerült beléjük csempészni. A főszereplő lány az egyedüli szimpatikus, de ő is csak a jól előadott cinizmus miatt, illetve a szájába adott korrektebb poénok miatt. A “csak haver” kategóriába eső barátja, a szurkolólányok teljes bagázsa az ellenségekkel és az áskálódásokkal, illetve a mellette kiállók is ezerszer látott figurák, noha ennek ellenére viszonylag elfogadhatóan működnek, de aki unja ezeket, az hozzá se kezdjen, nem fog semmi újat kapni. Csapaton belüli intrikák, szerelmi sokszögek az ifjak között és a tanárok köreiben is, valamint giccses egymásra borulások várhatóak.

Zeneileg meglepő volt az egész, ez is már-már CW védjegy, hiszen folyamatosan szól valami a háttérben, ami általában egy átlagos (vagy az alatti) popszám, nem lesz emlékezetes, nem vezet fel semmit, még a köztük lévő átmenet is zavaró néha, egyszerűen csak ott vannak, funkciótlanul. A színészi gárda különösebben nem brillírozik, a főszereplő Alyson Michalka nem túl szimpatikus, csak a karaktere miatt lesz érdekesebb. Mellette az ismertebb Ashley Tisdale (High School Musical), akire illik az áskálódó szerep, mást nem is tudna hozni. Matt Barr, Jeff Hephner, Aaron Douglas és Gail O’Grady alkotja a körítést.

Bevallom, azért nincsenek nagyon negatív érzelmeim utána, guilty pleasure, de tudom, hogy mi vár rám a következőkben, és nem hiszem, hogy kíváncsi lennék rá. Egy részig érdekes volt, de nem létezik, hogy egy évadon keresztül ezt nézzem. Pontszámilag 5/10, nem az én ízlésem. Nagy adagnyi Glee-érzetem volt utána.


Persons Unknown – 1. évad

Persons Unknown – 1. évad
(Persons Unknown)

A sorozat nem indult rosszul, de az első három rész után folyamatos lejtmenetnek lehettünk szemtanúi. A végére ugyan még valamennyire összekapta magát, de a Persons Unknown megvalósítása meglehetősen gyengére sikeredett, annak ellenére, hogy jobb forgatókönyvírókkal, több ötlettel és kreativitással sokkal élvezhetőbb 13 részt láthattunk volna. Nem így történt, ezért nem is mindig szórakoztunk jól.

7 embert, mindenféle kapcsolat és összefüggés nélkül elraboltak. Egy külön városkát rendeztek be a számukra, amelyben csak ők (és a kiszolgáló személyzet) laknak, cserébe viszont mindenük megvan. A rablók nem jelentkeznek, viszont kamerákkal figyelik őket, s teljes kétségbeesésben élik napjaikat. Mindez idő alatt San Franciscoban egy újságíró, és főszerkesztője felfigyelnek az eltűnésekre, és elkezdenek nyomozni az ügy után. Azonban a háttérben valami nagyobb zajlik, amit egyikük sem gondolt volna.

Izgalmas alaphelyzettel indul a sorozat, ami rengeteg lehetőséget hordozna magában. Ezt az első néhány részben el is kezdik kibontakoztatni, kimondottan érdekes és izgalmas eseményeket mutatnak be, főleg az áldozatok ellen alkalmazott pszichológiai hadviselés következtében, azonban az idő elteltével ezek egyre jobban eltűnnek, de a helyüket csak unalmas üresjáratok és felesleges pillanatok veszik át. Az újságíró nyomozása viszont az elraboltak szerencsétlenkedésével ellentétben egyre érdekesebbé válik.

A karaktereket próbálják árnyalni, noha ez nem mindig sikerül. Mindegyikük mögé helyeznek izgalmasnak látszó történetet, de ez nem mindenkinél lesz sikeres. Néha csak simán nem elég jó a háttér, máskor meg nem mondanak el elég információt ahhoz, hogy komolyan vehessük. Talán egyedül Charlie Morse figurája az igazán jó. Emellett a nagy rejtéllyel csak a végén kezdek el normálisan foglalkozni, ami jó néhány szórakoztató jelenetet eredményezett, de az írók több évadban gondolkodtak, így közel sem kapunk mindenre választ.

A vizuális megjelenítésre, vagy éppen a színészekre nem lehet panasz, nem sokat mutattak, de azt korrekten oldották meg. A stáb főbb alkotói Jason Wiles és Daisy Betts, mellettük megjelenik még Chadwick Boseman, Tina Holmes, Alan Ruck, Kate Lang Johnson és Sean O’Bryan is. Viszont végig zavaró volt, hogy két elraboltat kiemelnek, főszereplővé tesznek, és a többiek asszisztálnak a közjátékukhoz, noha sokszor több lehetőség van bennük.

Nem mondom, hogy rossz sorozat, mert nyári szórakozásra elég jó. Azonban nem szabad világmegváltást sem várni, hiszen sokszor gagyi, mitöbb, határozottan rossz lesz. Jobban is sikerülhetett volna a sorozat, nem sajnáltam volna, ha így lesz, de ezzel kell beérnünk. Részemről 5/10 az évad, úgy tűnik, hogy nem is lesz több.


Szitkomfinálé V.: 100 Questions – 1. évad

100 Questions – 1. évad
(100 Questions)

Tavaly, az évad végén ezt a szitkomot vártam legjobban a komédiák közül, azonban már a pilotnál is észre kellett vennem, hogy ez bizony nem teljesítette a várakozásaimat, noha nem tudom pontosan, hogy mit is vártam. Szerethető szituációs komédia, így nyáron elmegy a gyenge kínálatban, azonban nincs olyan különlegesség, egyediség, ami miatt azt mondanám, hogy szeretnék belőle többet, mint ez a 6 epizód.

Pedig tényleg csak 6 epizód volt az évad, s ezalatt nem is sok minden történt. Arra az alapkoncepcióra építkeztek, hogy a főszereplő hölgy, Charlotte Payne, társat keres egy erre szakosodott vállalat segítségével, ahol is, feltesznek neki 100 kérdést, hogy megismerjék. Char pedig szorgalmasan elmesél minden egyes kérdéshez egy történetet, melyekben fontos szerepet játszanak a barátai, Wayne és Mike, valamint Jill és Leslie. Megkérdezték az egyéjszakás kalandokról, a romantikáról, de a rossz fiúkról is.

Ezek a kis epizódtörténetek önmagukban elegek lehetnének ahhoz, hogy kellően humoros, szerethető és szórakoztató 20 percet körítsenek köréjük. Talán amikor ezt vártam legjobban, akkor erre gondoltam, de valahol a megvalósítás felé útközben az írók megakadtak ezzel. Sokkal inkább egy romantikus sorozatra emlékeztetett, néha egy-egy humoros megmozdulással, mintsem komédiára. Nem voltak igazán viccesek a jelenetek, gyakran éreztem az erőltetettséget és az ötlettelenséget. A mosolygós-vigyorgós poénokon nem sikerült túllépni, és igazán élvezetes nem lett ez a szitkom.

Annak ellenére mondom mindezt, hogy kijelenthetem, hogy szerethető sorozatról van szó. Ez főleg a karaktereknek köszönhető, így a 6. részé végére már mindannyiukat meg lehetett kedvelni. A mamlasz Mike, a buta Jill, vagy csak Charlotte is tartalmaz annyit, hogy ne legyen teljesen érdektelen az egész játékidő. A színészek ehhez kellően asszisztáltak, de nem az ő hibájuk, hogy nem sikerült hozzájuk írni kreatív és vicces dialógusokat, ez alól kivétel talán a néger társkereső-alkalmazott.

Nem sajnálom, hogy nem lesz több, mint ez a 6 rész, ugyanis nem hiszem, hogy ennél tovább tudnánk lépni. Ez így önmagában kevés, nincs semmi kiemelkedő újdonság, pedig a karaktereket korrekten építették fel, nem ott van a hiba. Így nyáron nem sajnálom a rászánt időt, de ez így 5/10-nél nem több.


Szitkomfinálé IV.: Accidentally on Purpose – 1. évad

Szerencsés véletlen – 1. évad
(Accidentally on Purpose)

A 18 részes első, s ha jól tudom, egyetlen évadnak is vége szakadt, s úgy hiszem nem is olyan nagy baj ez. Szerethető sorozat, néha egy-egy vigyorgással, vagy nevetéssel, de nem éreztem benne azt a pluszt, ami kiemelné az átlagból. Tulajdonképpen örülök is, hogy elkaszálták, így legalább nem én tettem, hiszen nem maradtam volna meg a második évadra, lényegében azt sem tudom, hogy az elsőt miért néztem végig, ugyanis azért igen gyakran untam.

Alaptörténet szinte nincs is, Billie, az idősödő filmkritikus terhességét mutatja be, azonban a gyerek egy jóval fiatalabb sráctól van, de képbe kerülnek még a barátok szép számmal is. A sorozat története meglepő változáson esett át az évad végén, és nem vagyok benne bizonyos, hogy mit is akartak kezdeni a következő szezonban, hiszen egy gyerekkel lehet, hogy még tovább csökkent volna az élvezeti értéke. Billie terhességét nem lehet évekig húzni, meg kellett lépni a szülést is, de legalább érdekes epizódtörténetbe foglalták.

Nehéz eldönteni, hogy a gyerek vajon használt volna-e, vitt-e volna egy kis változatosságot a kissé egyhangú epizódokba, avagy nem, de ezt most már nem fogjuk megtudni. Hiányzott végig az a plusz, az a kis érdekesség a sorozatból, ami miatt szívesen néztem volna végig, így sem hétről hétre követtem, inkább csak néha unalmamba megnéztem néhány epizódot, de ezek sem tudtak annyira lekötni. Ugyan voltak benne humoros megmozdulások, vicces pillanatok, de csak az átlagos szinten, ebből a minőségből semmi nem emelte ki.

A karakterek sem sokat segítettek, noha a barátoknak adtak jobb szövegeket, de a főszereplő srác nem nagyon kapott vicces mondatokat. Amellett persze a barátok sem mindig voltak elég jók, a legjobban még a szakállas sidekick működött, de sem a néger ifjú, sem a hölgyek nem tudták állandóan szállítani a poénokat, így sokszor hosszú üresjáratokkal teltek el a percek. Bár az ex-pasi főszerkesztő alakja hozott magával mindig humoros dialógusokat, de őt meg nem szerepeltették, az évad végére szinte teljesen eltűnt.

A finálé utolsó megmozdulása, a Push It, muszáj, hogy kapjon néhány sort, hiszen legalább ez a gagyi megoldás feldobta az végső pillanatokat. A színészekre nem lehet igazán panasz, a főszereplő hölgy, Jenna Elfman megtett mindent, még ha ez kevésnek is bizonyult.  A többiek, Jon Foster, Ashley Jensen, Lennon Parham és Nicolas Wright elég segítséget nyújtottak, de még legjobb a kétszer-háromszor feltűnő Grant Show volt.

Nem tudom sajnálni a kasza miatt, már az elején sem tartogatott elég alapot egy igazán élvezetes komédiához, belesüppedt az átlagos színvonalba, nem is tudott igazán kijönni onnan. Részemről megszavazok neki egy 5/10-et, de csak a Push It kerekítette fel.


100 Questions – kommersz szitkom nyárra

100 Questions
(100 Questions)

Vevő vagyok a kommersz szitkomokra, ez nem titok, és a 100 kérdés elég szórakoztatónak látszott ahhoz, hogy végigkövessem a heti 20 percet. Azonban az NBC-nél úgy döntöttek, hogy csak hat rész lesz, ráadásul mindez nyáron, így sikerben (több évadban) nem is lehet reménykedni. Azonban az első rész alapján nem rossz, s ha talán szezonban nem is nézném, így nyáron ez a néhány rész elmegy.

Az alapsztori rém egyszerű, de egy többkamerás, aláröhögős komédiánál nem is ez a lényeg. Charlotte Payne egy akcentussal rendelkező fiatal lány, aki egy szerencsétlen kapcsolat után úgy dönt, hogy egy társkereső cégnél találja meg a lelki párját. Ott azonban, hogy megtalálják számára az igazit, 100 kérdést tesznek fel neki, hogy megismerjék igazi személyiségét és karakterét. A sorozat ezekről a visszaemlékezésekről szól, karöltve két női és két férfi baráttal, akik segítenek a humort szolgáltatni.

Ebben a flashbackes történetben csak az a furcsa, hogy (legalábbis az első részben) még ezen belül is találkozhattunk nem egy visszaemlékezéssel, de bevallom, hogy ez a szerkezet annyira nem tetszett, valahogy megbontja és megtöri az előtte jól (vagy legalábbis korrekten) felépített hangulatot. Maga a légkör kellemes, olykor jót lehet nevetni egy jó poénon, bár az esetek többsége csak mosolygós, de alapvetően lehet élvezni ezt a heti néhány percet, talán legjobban az Accidentally on Purpose-höz, vagy a How I Met Your Mother-hez tudnám hasonlítani.

A karakterek többsége jól működik a pilotban, bár maga a főszereplő a legkevésbé vicces, mondhatni asszisztál a többiek poénkodásához. Főleg a két srác összhangja remek, ők szolgáltatják a legtöbb jó viccet, bár a lányok is kellően odateszik magukat, főleg a fizikai poénok terén. Az akcentust már korábban is megjegyeztem, ami nem is zavaró, inkább csak furcsa, főleg a főszereplő lány esetében, aki valahogy nem szimpatikus, vagy legalábbis nem sikerült megkedvelni, ellentétben a többiekkel.

Pedig a színészekkel nincs igazán gond, a főszereplő lány, Sophie Winkleman teszi a dolgát, csak az írók nem adnak alá kellően működő figurát. A férfiaknál David Walton adja a nők kedvence alakot, míg Christopher Moynihan (a készítő is egyben) a sidekick, vagy legalábbis a kevésbé szerencsés fazon. Collette Wolfe és Smith Cho a női front személyiségei, az előbbi még eyecandy-ként is funkcionál, már csak ezért is jó a szereplése.

Nem rossz komédia, bár azt meg kell jegyezni, hogy nem is olyan jó. Heti 20 percet megéri, még ha az is igaz, hogy máskor nem nézném. Így nyáron, mikor nincs igazán mit nézni, elmegy ez a 6 epizód, én követni is fogom, bár erősen kétlem, hogy nagyon sajnálnám a következő évad hiányát. Részemről 5/10, mert tényleg átlagos, s semmi kiugró nincs benne.


Coco Chanel – a divat előtt, az árvaház után

Coco Chanel
(Coco avant Chanel – 2009)

A divat nagyasszonyának, s talán az egyik legismertebb alakjának korai éveit meséli el a film, mely ugyan látszólag egy hangulatos, életrajzi divatfilm, azonban sajnos nem ezt kapjuk, sokkal inkább egy unalmas és vontatott történetet sok hitelességgel, s meglepődéssel együtt tapasztaltam, hogy az amerikai An Education-ben több a francia hangulat, mint egy francia filmben.

A franciául tudók a film címéből kitalálhatták, hogy a film Coco életét meséli el Chanel előtt. A divatvezér előtt csupán egy fiatal varrólányka volt, aki szabad idejében énekelt, s énekesnőként szeretett volna élni később, de sikertelen próbálkozások után enged a könnyebb és fantáziátlan világ lehetőségének, s egy gazdagabb férfival tart a forgó és mozgalmas párizsi világba, amely csak látszólag szép és csillogó, de kérdés, hogy van-e hely benne egy falusi szegény lánynak.

A filmet a romantikus, divatos és életrajzi filmek közé kategorizálhatnánk be, s ezek közül, ha divatot nem is, de szerelmet kapunk. Coco megeleveníti a kitartott szerető és az igazi szerelmes karakterét is, s végigkövethetjük pályájának kezdeteit, mely még sokkal inkább az előkelőségről és a romantikáról szólt, mint a ruhákról vagy a parfümökről. Láthatjuk a klisében gazdag árvaházi gyerekkor után a jobb életet kereső, de nem találó fiatal lányt, aki önmaga mellett felfedezi a párizsi elit ízléstelen ruházatának gyenge pontjait.

A film nem hozza elő a szokásos hollywoodi csillogást és ragyogó élettörténetet, s nem fűszerezi semmivel, s talán ez a legfőbb gond is vele. Törekszik a hitelességre, de a kezdeti időkben semmi érdekes és újító nincs, amivel el lehetne tölteni ezt a 100 percet, de nem is használ ilyen elemeket. Bemutatja az ambíciókat, a motivációkat és körülményeket, de a környezetet nem sikerült hozzá megteremteni, s a francia hangulatot nem éreztem az alkotáson.

A kosztümök ellenben szépek voltak, még ha nem is láthattunk belőlük túl sokat. Coco fiús, újító és nem túl “habcsókos” ruhái szépen megtervezettek, s hozzá a többi jelmez is illik, de ez még nekem kevés a hangulat megalkotásához. A színészek viszont életet dobtak a nem túl ütős képbe, elsősorban Audrey Tautou, a fiús, önhitt és bájos szerepben, mellette Benoît Poelvoorde jól hozza az arrogáns és gazdag figurát, míg Alessandro Nivola kissé háttérbe szorult.

Az alapfelvetés nem lenne rossz, de nem éreztem annyi energiát, történetet és lehetőséget, mint amennyi elkelt volna, s így csak egy történelmileg ugyan hiteles, de nem túl szórakoztató film lett az eredmény. Megnézését ha meg nem is bántam, de nem ajánlanám annyira, kivéve ha valaki fanatikus Chanel rajongó. Részemről ez 5/10, talán a divatasszonyról jobb lett volna filmet készíteni.