4/10 kategória bejegyzései

Gulliver utazásai – nincs kis ember, csak kis film

Gulliver utazásai
(Gulliver’s Travels – 2010)

A kétes minőségű filmjeiről is híres Jack Black legújabb alkotása is ebbe a kategóriába sorolható, bár kétségtelenül lehetne keményebb kifejezésekkel illetni. A vígjátéknak és könnyed szerelmes komédiának induló Gulliver utazásai sok minden volt, de humoros csak nagyon ritkán. Aki az említett színész sokszor gusztustalan és undorító poénjaira nem vevő, az hozzá se kezdjen. De aki véletlenül még bizakodik, nekik is inkább valami más választását tudnám ajánlani.

Az eredeti Swift-mű gyenge újragondolásában Lemuel Gulliver egy New York-i újság rendkívül kis alkalmazottja. A postát kezeli és nem tud előrébb jutni, már régóta szerelmes az egyik nagymenő riporterhölgybe, azonban fél bármit is tenni az ügy érdekében. Az egyik újfiú felvilágosítja, hogy nincs kis munka, csak kis ember, így belevág a dolgok közepébe és mire észbe kap, már a Bermuda-háromszög felé hajózik. Egy viharba keveredik és ébredésekor meglepő módon egy nagyon alacsony emberekkel teli szigeten találja magát.

A film egyik legnagyobb problémája, hogy szörnyen kiszámítható. Nem csak a forgatókönyvében, hiszen egy rém egyszerű szerelmes történettel tarkított komédiától nem is várnánk mást, hanem a poénjaiban is. A sablonokra építkező forgatókönyv nem hogy a fő sztoriban, de még a humorban sem tartalmazott semmiféle meglepetést. Ezek után legalább az így kapott vígjáték a maga módján lehetne vicces, de még így sem. A kevesebb, mint másfél órás játékidőben csak nagyon ritkán nevettem fel, de még csak nem is mosolyogtam, annyira buta és egyszerű volt.

Lehetne mondani, hogy Jack Black elvitte a hátán filmet, de nem így történt. Kétségtelenül adta önmagát, az már nem az ő hibája, hogy nem írtak a karakterére megfelelő mennyiségű ötletes poént. Unalmas és túl gyakran kínos, köszönhetően az idegesítő kerettörténetnek. Az eredeti műből csak a mese-jelleg maradt meg (pedig mennyi mindent be lehetne mutatni), inkább felturbózták az arcunkba döngölt tanulsággal és az ugyanilyen módon előadott béna popkultúrai utalástömeggel. A színészi gárda többi tagjának túljátszásai még élvezetes is lehettek volna, ha a körítés nem annyira untató.

A készítőgárda alapján még szórakoztató is lehetett volna a Gulliver utazási, nagy kár, hogy nem lett az. A humortalanságot még Jack Black jelenléte sem tudta palástolni, az ötlettelenség és a kiszámíthatóság pedig túl erősen adja magát. Nagyon kevés jó pillanattal rendelkezik, s még ha a végére kezd is magára találni, ez nagyon gyenge lett így. Pontszámilag még a 4/10-et is soknak érzem.


Gru – buta mese sárga lényekkel

Gru
(Despicable Me – 2010)

Az előző hangulatosan jó animációs film után gondoltam megnézem az év másik nagyobb meséjét, a Gru-t. Azonban itt már nagyon csalódnom kellett, a felnőttek nem szórakozhattak igazán jól, de a bugyutácska produkciónak nem is ez a célja, sokkal inkább, hogy a sárga lények hadát zúdítsa a játékboltokra és minden kisgyereknek kelljen egy Minyon. Nem volt élvezetes, sokkal inkább idegesítő, még ha a 10 éves kor alattiak meg is találják a szórakozást.

Gru nem más, mint egy középkorú gonosztevő, akinek mostanság nem nagyon akar összejönni a nagy terve. A sikereket elhódítják előle a fiatalabbak, míg ő a furcsa sárga kapszulákra emlékeztető lények (Minyonok) társaságában próbál valami jó tervet kiötleni. Azonban egyedül nem tudja véghez vinni szuper gonosz ötleteit, szüksége van a kislányokra is, akiknek pótapja lesz. S ahogy az lenni szokott, kiderül, hogy a rideg külső mögött arany szív dobog.

A legerősebb érzés, ami végigkísért a filmen (azon kívül, hogy azonnal hagyjam abba a nézését) az, hogy sokkal többet érdemelt volna. Rengeteg lehetőség adott volt, a gonoszok világától a sárga lényekig, mindenből többet lehetett volna kihozni. Ehelyett az egészet lebutították, és kisgyerekek számára készített, buta, de kötelezően és szájbarágósan tanulságos alkotást láthattunk csupán. El lehetne képzelni, hogy egy kicsit merészebb stúdió (Pixar többek között) mit művelt volna, de most már késő.

Itt-ott némi eredetiséget ugyan észrevehetünk, de a nagy része csak egy rettentően sablonos és unalmas mesét mutat be, ahol a könnyen kitalálható fordulatok mellett nem írtak sem izgalmasabb karaktereket, sem szellemességet. A humor szerintem csak a nagyon fiatal korosztály számára lényeges elem, a felnőttek legfeljebb a néha felvillanó kikacsintások vagy utalások miatt mosolyoghatnak (meg a stáblista alatti kisjeleneteken). A szirupos érzelmességet nem tudták eléggé feldobni, gyakran unalmas és fárasztó volt inkább.

A látványra legalább nem lehet komoly panasz, még ha nem is annyira szépen kidolgozott és mutatós, mint azt elvárhattuk volna. Az aranyosnak talán nevezhető sárgaságokban rejtőző lehetőségeket nem használták fel, így csak újabb cukinak kinéző figurák lesznek a mozi melletti játékboltban. Tudjuk, hogy ez a fő céljuk az alkotóknak, de az eladásuk érdekében nem ártott volna a 12 éven felülieket is szórakoztatni, vagy legalábbis lekötni.

Ez nem az én filmem. Túlságosan fárasztó, buta és gyermeki, az eredetiség látszatát sem tudja kelteni, hiszen a jó ötleteket nem dolgozza ki eléggé. A forgatókönyvben rejlő potenciálok jobb kihasználásával még élvezetes is lehetett volna, így csak 4/10.


Happy Town – 1. (és egyetlen) évad

Happy Town – 1. évad
(Happy Town)

Pedig ebből jó is kisülhetett volna. Sajnos így kell kezdenem az évadértékelést, hiszen a rejtélyes sorozatban valami nagyon félresiklott. A pilot még elég semmilyen volt, bárhogy folytatódhatott volna, azonban nem úgy tette, ahogy azt kellett volna. Érdektelenség, idiotizmus és rengeteg butaság uralta az egészet, már-már azon kezdtem tanakodni, hogy nem-e paródiának készült.

A helyszín egy kisváros, névszerint Haplin, ami az elmúlt években rendkívül boldog és békés hely volt, azonban előtte rejtélyes eltűnések forgatták fel a hangulatot – az emberrabló (s feltehetően gyilkos) soha nem került meg. Azóta eltelt idő alatt mindenki biztonságban érezte magát, most viszont újrakezdődtek az események, vagy legalábbis mindenki így gondolja, ráadásul a titokzatos magic man még szabadon garázdálkodhat. Közben a város életébe új lakók költöznek, mint Henley vagy éppen Merrit Grieves, a filmrajongó úriember.

Az első részben még megkaptuk a kötelező bemutatkozásokat, megismertük a városka fontosabb lakóit, ami viszonylag korrektre sikeredett, onnan vezethetett volna tovább jó irányba is. De nem ez történt, hiszen folyamatosan egyre butább ötletekkel álltak előre. Nem jutottunk előrébb, közben reménykedhettünk, hogy a végére összeáll a nagy kirakós, és minden megértünk. A 8. rész végére a nyitva hagyott kérdésekkel együtt csak annyit értünk el, hogy rámutattak egy karakterre, hogy “ő a magic man”, de ennyi erővel bármelyikük lehetett volna.

A karaktereket nem sikerült normálisan megírni, a részek alatt a személyes kapcsolatokkal foglalkoztak, hogy a következő jelenetben valami ellentéteset állítsanak, ami megváltoztatja a dolgokat. A főbb karakterek, élükön a seriffel, rémesek lettek, az idiotizmus és a gondolkodás hiánya lényeges tényező volt személyiségükben. Ráadásul egyre több és több alakot hoztak be, így még esélyük sem volt a kevéske epizód alatt normális jellemekre. Pedig voltak érdekesnek kinéző karakterek, mint Merrit Grieves tipikus összeesküvő alakja, vagy Dan Farmer rendőré, akik többet érdemeltek volna egy gyenge figuránál.

Mindezek ellenére mondhatom, hogy a kisvárosi hangulat megvolt, a környezetet szépen megteremtették, de ez közel sem elég a sikerhez.  A színészek nem kaptak igazi teret, de azért meg kell emlékeznem Lauren German eyecandy-karakteréről, aki legalább egy kis színt vitt a sorozatba. Sam Neill megint uralkodott, mindenkit lesöpört a képernyőről, s talán ő kapta még meg a legnormálisabb figurát, talán miatta nem sajnálom az évad megtekintését. A többiek, Geoff Stults, Amy Acker, Abraham Benrubi, M.C. Gainey (Justifiedban azért emlékezetesebb volt) meg legalább jelen voltak.

Megtekintésre nem ajánlom, a készítők nem is próbálkoztak igazi válaszokat adni a lerövidített évadban, pedig nem sok esély mutatkozott a folytatásra. A végén rámutattak a varázslóra, és.. ennyi. Sam Neill emlékezetes marad, de még miatt sem tudok több pontot adni, mint 4/10. Nem sajnálom, hogy nincs több epizód.


Glee – 1×02

Glee – 1×02
(Glee)

Az egészen korrekt első rész után teljesen meglepődtem mikor rendkívül gyenge második epizódot raktak le elénk. Furcsa, mert a legtöbben teljesen beleszerettek innen a sorozatba, ellentétben velem, ugyanis a végén azon gondolkodtam, hogy ezt így azonnal kaszálni. Az első rész jó pillanatai eltűntek, de úgy, hogy a helyükre nem még jobb, hanem lényegesen rosszabb jött. Nagyon sajnálom.

Számomra megdöbbentő volt a hangkeverés minősége. Nagyon kihallatszott, hogy stúdióban vették fel. Üres tátogásnak tűnt az egész éneklés, és így sokat vesztett az élvezeti tényezőből. Az első részben is csak a zene tudott megfogni, de itt a rémisztő hangkeverés mellett még jóval kevesebbet is kapunk belőle. Az arányt az éneklés és a szálak mellett most elrontották, és így kitűnt, milyen lenne a Glee a CW-n.

A tinivonal elég unalmas sikeredett, elnézést. A szájbarágás túlzottan erőltetett volt, és ezek a gyenge szerelmi szálak sosem tudtak izgatni így előadva. Ugyan az egészbe sikerült humort keverni, de ez így nekem még mindig kevés volt. Most nem éreztem a pilotbeli naivságot, ártatlanságot. Amellett, hogy meglepően sok szexre való utalást eresztettek el, valahogy nem kötött le az egész.

A karakterek viszont még mindig jók. De nem elég felépítettek. A kórus tagjairól konkrétan semmit sem tudunk, ami nagyon meglepő. Viszont a többiek kellemesen árnyaltak, nem kell különösebb magasságokat gondolni, egyszerűen csak nem sima papírmasék. A legjobb még mindig Sue karaktere, a női edzőé, aki ural minden jelenetet. Olyan szövegeket írtak neki, és a színésznő olyan jól eljátssza, hogy rendkívül élvezetes tud maradni.

“- We’re going to bring this club down from within.
(chuckles)
– And I’m going to get my boyfriend back.
– I don’t care so much about that.”

Hogyha ezt a szintet fogják folytatni, akkor részemről kiszállok, mert ez így gyengécske. A szálakban semmi nem fog meg, bár a szövegek nagyszerűek, mégis, valahogy a tálalás hibás. A dalolászásra több hangsúlyt fektetve még jó is lehet. Én csak Jane Lynch (és karaktere) miatt folytatom, még egy részt nézek, hátha ez csak valami átmeneti zökkenő volt. Pontszámilag 4/10.


The Vampire Diaries – 1×01

The Vampire Diaries – 1×01
(The Vampire Diaries)

Őszintén szólva nem nagyon csalódtam. Sem pozitív, sem negatív irányban, és a CW végre elérte, hogy azt kapjam, amire számítottam. Egy viszonylag jellegzetes tinisorozat, ötvözve a Twilightot és a Gossip Girlt. Önmagában ez a kettő sok jót nem vált ki belőlem, de a VD valahogy egészen guilty pleasure lett, ami szerintem egészen jó eredmény a csatorna többi próbálkozása után. Természetesen sok hibája volt, de összességében mégis nézhető (nem nekem).

Az alaptörténet tényleg az előző kettő “alkotás” keresztezéséből jöhetett létre: adott egy fiatal, gimnazista lány, aki elvesztette a szüleit, majd feltűnik a srác, aki mellesleg vámpír. Közben a tinivonalon több, teljesen felesleges és idegesítő szálat kapunk, meglehetősen szokványosan. Az egészet fűszerezi a vámpír gonosz testvére, aki szeret szórakozni (értsd: embereket gyilkolni), miközben a jó tudja magát türtőztetni.

Az a baj, hogy a csatornának olyan jellegzetes stílusjegyei vannak, hogy fényévekről felismerni, hogy hol adják az adott sorozatot. A tinivonalak értelmetlensége és téttelensége, a feleslegesen és rosszul felcsendülő dalok és a közhelyek tömege mind ide tartozik. Ami miatt a pilotot nem kapcsoltam ki 10 perc után a maga a vámpíros lét volt, ugyanis kíváncsi voltam, hogy a Twilight után tudnak-e újat mutatni. Hát nem.

A közhelyek terén a “félelemkeltő” eszközök vitték a pálmát. Azért idézőjelben, mert csak röhögni lehetett a kínosságtól. A varjú károgása és a véletlenszerűen feltűnő köd leginkább nevetséges volt, mint hatásos. Annyi szárazjeget használhattak el a pilotnál, mint egy kisebb koncert teljes készlete. Arról nem is szólva, hogy teljesen felesleges volt, mert semmit nem ért.

A zenéről már mondtam, hogy rossz, de tényleg felesleges volt. Sokszor nem értettem, hogy ide most miért kellett, s főleg miért ilyen, mert nem nagyon találták el a pillanatot. A színészek a szokásos középkategóriát tudták nyújtani, és semmi érdekeset nem kaptunk. Eyecandy-k terén találhatunk néhány (konkrétan kettő) szebb hölgyet (a lányoknak fiút, bár szerintem a legtöbben unszimpatikusak), de ez még kevés.

Az a baj, hogy az egész nem tud újat mutatni, pedig lehetett volna benne több lehetőség is. Alulról súrolja a guilty pleasure kategóriát, és sokaknak bejöhet, de nekem nem. Túl tinisorozatos az egész ahhoz, hogy körmöt rágva várjam a folytatást, de ha nagyon unatkozok (hah), akkor a második részt megnézem. Ez maximum 4/10.


Family Guy – 1×01 és 6×01

Family Guy – 1×01 és 6×01
(Family Guy)

Szinte magam is csodálkozok, hogy míg ennek az animációs sorozatnak a 6. évadjának első része mennyire bejött, addig a pilotot szinte a teljes érdektelenség jellemezte. Tökéletes példáját láttam, hogy mennyire nem szabad a pilot alapján ítélni. Hiszen, ha az első résszel kezdem, akkor nem folytattam volna tovább. De mivel egy másik évadkezdést néztem először, így talán még folytatom is.

A 6×01 remek epizód volt. A plakáton is látszik, hogy lényegében egy Star Wars paródiát láthatunk. A Star Wars IV: A New Hope c. film történéseit láthatjuk – legalábbis amolyan Family Guy szemüvegen át. Humoros pillanatok, és nagyszerű ötletek váltották egymást, és végre egy tényleg igényes paródia került terítékre. A negyven perces játékidő minden pillanatát tudtam élvezni.

A rengeteg popkultúrai, sorozatos és filmes utalás fel tudta dobni az egészet, és szinte végig nevettem. Feltűnt az American Dad! Roger nevű űrlénye, a Doctor Who jellegzetes időörvénye (és az egyik Doctor is), de még a Dirty Dancing betétdala is. A vége felé a Robot Chicken alázás pedig jó hangulatot adott a végének. Paródiaként, mint a 6. évad első része, remekül működött a Family Guy.

Ezzel szemben a pilot maga volt a borzalom, legalábbis szerintem. Bár megismerhettük az alapkoncepciót, és a szereplők nagy részét, de valahogy az egésznek nem látszott a vége. A humor részét szinte észre sem vettem, talán egyszer mosolyodtam el. Egy adócsalás és abból adódó problémákat veszik górcső alá, de nem sikerült normálisan előadni.

Szerencsére, csak 20 perces volt, így hamar vége lett.  A karakterek többségét nem sikerült megkedvelnem (bár a fehér beszélő kutya szimpatikus), bár van itt mindenféle. A zseni, rugby-labda fejű gyerek (úgy 2-3 évesen), a fiatal fiú, a tinédzser lány, az apa és az anya… Nem túl izgalmas és érdekes karakterek.

Teljesen meglepő, hogy a 6×01 remek jelenetei után mennyire nem tetszett a pilot. Nem tudom, hogy folytassam-e, de talán még egy részt megnézek. A humor részt kellene előretolni, hogy valami élvezetes is legyen. A pilot talán 4/10, míg a 6×01 7/10.


Cincin lovag – Ha a L'ecsóban Dumbó találkozik Shrekkel

Cincin lovag
(The Tale of Despereaux – 2008)

Cincin lovag története egyben ötvözi a L’ecsó főzőműsoros patkányát (aki most nem főz, de miatta más sem) a Shrek mesevilágával és Dumbó fülével, de azt kell mondanom, hogy a film egy bizonyos kor (11-12) felett már nem élvezhető. Természetesen ezen a koron én már túljutottam, így bevallom, bár látom benne a lehetőséget, nem tudott megragadni. A történet(ek) úgy van(nak) összekomponálva, hogy ugyan lehet követni, de az elválasztás nem sikerült jóra. Nem olvadnak egybe, és olykor egy-egy főbb szereplő eltűnik 20 percre.

Adott egy vándorpatkány, aki egy hajóról becsöppen Aranyfölde fő ünnepségére, s miután a közhely véget ér (értsd: tönkretesz mindent), végül lekerül Patkányvilágba, mely leginkább az alvilágra hasonlít. Eközben megszületik a Dumbó-fülekkel rendelkező egér, aki leginkább egy gavallérnak képzeli magát (s közben hangoztatja a kliséket) s akit felnövekedése után diszkriminálnak, kirekesztenek (mivel nem fél), így ő is meglátogatja a Patkányvilágot, s természetesen összebarátkozik patkányunkkal.

S szépen megpróbálnak rendbe hozni mindent, több-kevesebb sikerrel, és eközben megismerjük a szereplőket. Nem mondom, hogy tökéletesek, de mindannyian kellően árnyaltak ahhoz, hogy ne legyenek túl nagy közhelyek. Igazából nekem összesen két szereplőt sikerült megkedvelnem (pedig voltak bőven), s az egyik egy szakácsambíciókkal büszkélkedhető zöldség-szellem, a másik a vándorpatkány.

A néhány akciójelenet között megismerhetjük a fő erényeket, és a rémesen sablonos narráció ismerteti velünk az élet dolgait. Tényleg sokszor mondom, hogy közhelyes lenne, de így van. Persze ez még nem gond, ugyanis a Cincin lovag egy teljesen gyerekeknek készült mű, ahol megengedhetik magunknak az ilyen dolgokat. Ennek okából poénok is csak gyerek szinten vannak, hiányoznak a Némó nyomában, Elvitte a víz vagy hasonló amerikai animáció kikacsintásai, itt csak egyszerűbb dolgokkal találkozhattunk.

A világ szintjeit (emberek: levest esznek és boldogok; egerek: félnek mindentől; patkányok: gonoszok, éhesek és rondák) teljesen tükrözi az animáció is, hiszen mindenki a rangjának megfelelően van kidolgozva. Egyedi, s nem rossz értelemben érdekes animációval találkozhatunk, olykor egy-egy festményszerű stop-motionnel(?) fűszerezve.

Külön megjegyzést érdemelne a magyar szinkron, ugyanis néhány érdekes fordítói poént elrejtenek (aki jobban fél, az már negyed), s nem mondom, hogy jó szinkronszínészeket választottak. Cincin olyan, mintha egy középkorú férfi lenne, s ráadásul néha női hangon szólal meg (mivel a karakter beszél, csak magyar a szinkronszínészt, a narrátort beszéltették.)

Nem mondom, hogy nézze meg mindenki, mert 11-12 év felett nem ajánlom. Alatta viszont nyugodt szívvel. Egyszerű, gyerekeknek szánt mű, némi sablonnal és szokásos dolgokkal. Nekem legjobb esetben is 4/10.