február 2012 hónap bejegyzései

The Finder – 1×01

The Finder – 1×01
(The Finder)

Újabb csalódáskeltő pilotot sikerült megnéznem, pedig a The Finder alapötlete és kivitelezése is nagyon kellemesnek nézett ki az előzetesekben és plakátokon, de a végeredmény mégis túlságosan unalmas és szürke lett.

A címből következtetni lehet a sorozat tartalmára, ugyanis a főszereplő egy olyan – agyilag valamelyest károsodott – férfi, aki mindent megtalál. Mindegy, hogy ellopott gitárról vagy eltűnt holttestről van szó, úgy kutakodik, hogy megérzése és tapasztalata alapján végül rábukkan a keresett dologra. Munkája során segítségére van egy rendőrnő és egy nagydarab néger is, aki amolyan titkár és testőr személyét tölti be, valamint egy fiatal, bűnözésre hajlamos lány is.

Elsőre egy jópofa, vidám hangulatú szériának tűnt, amit a  különc főszereplő könnyedén elbír a hátán (amolyan Monk-stílusban), s ugyan a heti ügyek csak vegyes érdekességgel bírnak, azért nem fullad unalomba, s kellemesen szórakoztató részeket láthatunk majd. Végül egyáltalán nem így lett, gyakorlatilag teljes érdektelenség jellemezte végig, nem sikerült a figyelmemet felkelteni, s ezen a furcsa figurák sem tudtak segíteni (talán a négernek azért voltak jó pillanatai).

A különös nyomozó mindvégig ellenszenves maradt, ezért a háttértörténete sem tudott felvillanyozni, a különcsége inkább csak az unalmat növelte, s a megoldásokat néhány kivételtől eltekintve nem éreztem elég ötletesnek. A felvezetett átívelő történetszálakkal sem tudták elérni, hogy érdekeljen a sorozat, pedig a helyszín Miami, így a környezet is tovább tudná fokozni a kellemes atmoszférát, de önmagában kevésnek bizonyult.

Csak magamat tudom ismételni, egyszerűen untam az első epizódot, mind a hangulat, mind a karakterek távol maradtak tőlem. Nem éreztem, hogy ki tudják használni a koncepcióban rejlő lehetőségeket, bár ettől függetlenül könnyen el tudom képzelni, hogy másnak megtetszik a sorozat. Én biztosan nem folytatom, talán 3,5/10.

Reklámok

Sherlock Holmes 2. – Árnyjáték

Sherlock Holmes 2. – Árnyjáték
(Sherlock Holmes: A Game of Shadows – 2011)

Még 2010-ben, az első Sherlock Holmes film megnézése előtt egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy szükség van még egy adaptációra, hiszen hiába tartogat rengeteg lehetőséget a nyomozó karaktere, féltem, hogy az amerikaiak csak egy felejthető produkciót lesznek képesek felmutatni. Legnagyobb örömömre egyáltalán nem így történt, Guy Ritchie – a lassan kultikus Blöff és A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső rendezője – egy minden pillanatában szórakoztató, igazi akciókomédiát tett le az asztalra egyszerű krimi helyett, mely után nem maradhatott el az egyébként megérdemelt siker sem. A folytatást biztosra vehettük, s a második rész előtt abban a reményben ültem be a moziterembe, hogy a bevált recepten nem történt változtatás, és megint egy kalandos és humorban gazdag komédiát láthatok – nem is kellett csalódnom.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.


House of Lies – 1×01-02

House of Lies – 1×01-02
(House of Lies)

A Showtime kábelcsatorna 30 perces sorozatait (elsősorban Weeds és Californication) a kedvenceim között tartalom számon, így amikor egy újabb indult, mindenképpen kíváncsi voltam rá. Elsőre elég jókat hallottam róla, hiszen a szereplőgárda remek, a témaválasztás elég humort hordoz magában, azonban az első két rész után a csalódásomat kell kifejeznem, ugyanis nem igazán tetszett.

Marty Kaan egy vezetési tanácsadással foglalkozó cég alkalmazásában áll, kis csapatának fő profilja, hogy nagymenő vállalatigazgatóknak előadja, miért is nem jó az, ahogy a cégüket vezetik. Ezt olykor átveréssel, olykor pedig a valósággal való szembesítéssel érik el, a nagy jutalék reményében bármit megtesznek. Marty magánéletében családapa, azonban a problémás fia mellett az exfeleségével is gyakran szembe kell néznie – hiszen ő a konkurens csapat vezetője.

A House of Lies-ban jobbnál jobb lehetőségek kínálkoznak a viccelődésre, de valahogy mégsem használja ki. A kétszer harminc perc alatt egyszer nevettem fel igazán, mellette csak néha mosolyodtam el, ugyanis nincsenek benne igazi poénok, nem tud igazán szórakoztatni. Hiányoznak a kreatív ötletek, ami egyedül megfelelően működött, az a nézőkhöz való kiszólogatás, kellemes színt vitt a részekbe. A játékidő ugyan elég rövid, könnyen pörgésben tudják tartani az egyes epizódok cselekményét, a lendület viszi előre a történetet, de ez közel sem elég, ennél többet kellene mutatni az élvezethez.

Pedig a karakterekkel elvileg semmi baj sincs, főleg Marty-t találták el nagyszerűen, s Don Cheadle is könnyedén megbirkózik a feladattal. Mellette az egyik csapattagot megszemélyesítő Kristen Bell egyelőre nem sokat mutatott, pedig a figurája is tartogat elég potenciált. Ugyan a másik két állandó mellékszereplő férfi még elég szürkének tűnik, de idővel belőlük is ki lehet hozni valamit – feltéve, ha az írók kicsit jobban megdolgoztatják agysejtjeiket.

Habár az állandó dinamizmus kellemes hangulatot ad az epizódokhoz, s a nézőkhöz való beszéd is megmosolyogtató légkört áraszt magából, de egyébként nagyon közepes színvonalat tudott hozni. Kristen Bell személye nem elég ahhoz, hogy maradjak, még ha a második részt szinte csak miatt néztem már meg. Az évkezdés a részemről 4/10, ez nagyon kevés volt.


Pénzcsináló

Pénzcsináló
(Moneyball – 2011)

Sportfilmekben nincs hiány, legalábbis úgy tűnik, hogy a különböző sportot űző versenyzők felemelkedése és megváltástörténete kifogyhatatlan témája a hollywoodi filmeseknek, de ezzel nincs is semmi gond, hiszen mindig lehet újat mutatni a műfajban. Nehéz lenne tagadni, hogy a baseball Magyarországon nem örvend igazán nagy népszerűségnek, sőt merem állítani, hogy az egyébként sportok terén tájékozott szurkolók többsége sem tudná elmagyarázni a szabályait és szakkifejezéseinek jelentését – én magam sem. Így aztán kissé furcsának is tűnhet, hogy nem vált zavaróvá és idegesítővé, hogy kis túlzással a párbeszédek felét nem értettem, hiszen az intelligens és kiválóan összerakott forgatókönyv szinte mindenért kárpótolt.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.