április 2011 hónap bejegyzései

Shameless – 1×01

Shameless – 1×01
(Shameless)

A Showtime stílusa sohasem állt tőlem túl messze, nem véletlenül tartozik kedvenceim közé a Californication, a Weeds vagy éppen a Dexter. Az idei próbálkozásuk sem sikerült rosszul, csupán egy kicsit máshogy valósítja meg a drámát, mint a korábbiak. Hangulatos és szórakoztató, alapvetően érdekes szituációkkal, bár a megvalósítás kicsit sablonosra sikerült, de egyelőre még nem zavaró mértékben.

A sorozat főszereplője egy különös család. Nem a legkellemesebb környéken élnek, meglehetősen pénzszűkében vannak (habár plazmatévéjük van), a számlák mellett a mindennapi étkezésre sem nagyon telik. Az édesanya nem velük él, s az apa sem viselkedik családfőhöz méltóan. Részeg, gyógyszerfüggő, csak alvás közben van otthon – akkor is hazaviszik. A sok gonddal küszködő családot a legnagyobb lány próbálja összetartani, de nincs könnyű dolga a másik 5 gyerekkel, köztük a két tinédzserfiúval és egy babával.

A Shameless megpróbálkozott az 50 perces dráma műfajával, amit némi komédiával vegyítettek. Az eredmény kimondottan élvezetes, bár klisékkel gazdagított lett. A karakterekbe nem túl sok eredetiség szorult, a különböző szálak nem tartalmaztak sem meglepetéseket, sem nagyobb fordulatokat, de ennek ellenére mindez működött. Jó párbeszédekkel és humoros szituációkkal enyhíttették az egyébként nem olyan könnyed témát, s ez a fajta dramedy-felhang sokat segített a hangulat kialakításában.

Legnagyobb erénye ugyanis a sorozatnak a légkör. A lakótelepi szegény családot körüllengő atmoszféra remek volt, lehetett érezni az összetartozást, a közösségi érzést, melybe ugyan néha belekerülnek kisebb-nagyobb problémák, de összességében mégis csak szeretik egymást. Külön tetszett az a fajta könnyedség, ahogy a problémákat kezelték. Nem lelkiznek feleslegesen és unalmasan jeleneteken át, hanem elfogadják és próbálnak keresni valami megoldást. Persze tudom, hogy ez nem fog megmaradni az évad végéig, hanem lesznek még komoly pillanatok, de kezdésnek ideális volt.

A környezet megteremtése is jól sikerült, s a színészekkel sem akadt semmi gond. A húzósabb név egyértelműen William H. Macy, még ha túl sokat nem is szerepel (padlón fetrengeni meg nem bonyolult). Emmy Rossum és Justin Chatwin párosát nem volt rossz nézni, működött az összjátékuk, de a gyerekszínészekre sem lehet panasz, még ha elég furán is néznek ki néha.

Nem volt rossz kezdésnek a Shameless pilot. Ugyan az angol eredetit nem láttam, így nem tudom összehasonlítani, de az amerikai verzióban kellemes, feelgood hangulat áradt, melyet a lassan megjelenő dráma sem tudott csorbítani. Kíváncsi vagyok a folytatásra, maradok még. Az első rész talán 7,5/10.


Megaagy – szupergonosz hősjelmezben

Megaagy
(Megamind – 2010)

A Dreamworks stúdió által készített produkcióknál mindig kétes, hogy milyen eredményt könyvelhetünk el. Tavaly volt jó (Így neveld a sárkányodat) és nagyon lehordott is (Shrek 4), azonban a harmadik, a Megaagy vegyes fogadtatásokat kapott. Pedig ha nem is sikerült olyan jól, mint a sárkánynevelős film, mégis remekül szórakoztam, és nem bánom a megtekintését. S végre egyszer a gonosz győzött!

A szuperhősös filmekben leggyakrabban azzal a felállással találkozhatunk, hogy a jófiú, a város védelmezője mindig megnyeri csatáit a szupergonosszal szemben, aki hosszú időre a rácsok mögé vonul. Így megy ez Metro City-ben is egészen addig, míg saját magát is meglepve Megaagy, a város gonosztevője legyőzi MetroMant. Azonban a város elfoglalása és korlátlan uralma nem tudja lenyűgözni, szükséges van egy ellenfélre, ezért új hős után néz, aki talán még nála is rosszabb lesz.

Az általános alapkoncepciót kicsit megvariálja a produkció és ennek hatására más oldalról közelíti meg a hősködéses életformát. Szinte hibátlanul is sikerül: azonnal megkedveljük a főgonoszt, neki szorítunk a jótevővel szemben. Remekül megalkották Megaagy karakterét, egyszerre testesíti meg és parodizálja ki a közhelyeket és sablonokat. Humorból nem volt hiány, a film eleje és vége sodró lendületével és kellemes hangulatával rögtön felkelti a néző figyelmét és magával ragadja. Azonban egy idő után leül és kisebb-nagyobb üresjáratok tapasztalhatóak félidő környékén, de miután túljutottunk rajta, újra nevethetünk.

Kétségtelen, hogy semmi újdonság, vagy eredetiség nincs a korrekten megírt forgatókönyvében, de mégis működik. A Gruval ellentétben sikerült kihasználnia a lehetőségeket, hogy szórakoztasson, még ha összességében csak egy kellemes kis mese is marad. Jól eladható elemeket tartalmaz, melyek közé besorolható a nagyszerű zenei válogatás (AC/DC, Michael Jackson és Guns N’Roses is volt), és kötelező szerelmi szál is, de legalább nem volt túl erőltetett a mondanivaló.

Az ügyes, frappáns és gazdag humorral rendelkező dialógusok növelik az élményt, ahogy a kiváló hangulat és a karakterek is. A Jó és Rossz örökös harcát boncolgató film elsősorban a gyerekeknek készült, de a felnőttek is jól szórakozhatnak rajta, már csak a poénáradat miatt is. Én élveztem, remélem még több ilyet láthatunk a későbbiekben. 8/10 pont a kékfejű szupergonosz kalandjaira.


Camelot – 1×01

Camelot – 1×01
(Camelot)

A címe alapján lehet is sejteni, hogy a Starz csatorna (akiknek a Spartacus vérfürdőben és szexben gazdag jeleneteit köszönhetjük) új sorozata miről is szól: Arthur király mondakörét vették górcső alá. Ezúttal kicsit visszafogottabban nyúltak a témához, legalábbis nem akkora mennyiségben folyt a vér, mint az előbb emlegetett szériában. Azonban nem is sikerült tökéletesre ez a kezdőrész.

Talán a történetet mindenki ismeri, a mondát láthattuk már rengeteg feldolgozásban. A kiindulási pont még nem a daliás, Kerekasztallal és Lancelottal büszkélkedő Arthur, hanem a falusi legény, aki nem tudott róla, hogy valójában Uther Pendragon, a birodalom királyának fia. Azonban az uralkodó halála után Merlin felkeresi, hiszen jól tudja, hogy ha a királyságot nem veszi át egy erős kezű örökös, akkor anarchiába süllyedhet. Miközben királlyá próbál válni, Arthurnak szembe kell nézni a riválisaival, köztük féltestvérével, Morgannel.

Elég lassan indult be a pilot, nem sikerült sem feszültséget, sem izgalmat, sem igazi érdeklődést teremteni. Az unalmas pillanatok mellett voltak kellemesebbek is, de mind hangulatilag, mind karakterileg valahol félrecsúsztak. A gazzal benőtt várrommal és latin szavakkal tarkított középkorias légkör nem kötötte le a figyelmemet, nem tartogatott igazi meglepetést. A lépések előre kitalálhatóak voltak, hiányoztak a fordulatok, és így nem sikerült lekötni az érdeklődésemet. Lehet, hogy később még túllépnek a sablonokon, de ennél profibb kezdésre számítottam.

A karakterek sem találták a helyüket az első részben. A kopasz, varázslatok nélküli varázsló Merlinben lenne bőven lehetőség, Joseph Fiennes nem rossz a szerepben, de egyelőre úgy tűnt, hogy inkább Arthurra helyezik a hangsúlyt. Azonban közel sem olyan érdekes a fiatal legény, már csak az őt játszó színész, Jamie Campbell Bower hihetetlenül buta arckifejezése miatt sem. Eva Green játéka sem állt a helyzet csúcsán, hiányozott a mélység Morgan figurájából.

A gyenge kezdés után nem tudom merre lépnek tovább a készítők. Ha jól kiaknázzák a sorozatban rejlő lehetőségeket, akkor még minőségi epizódok jöhetnek, de egyelőre erre nem nagyon látok esélyt. Kicsit több fantázia kellene, s egy szimpatikusabb Arthur, hiszen a jelenlegi az egyik legnagyobb negatívuma az alkotásnak. A kezdés nálam csak 5/10, nem hiszem, hogy megvárom a folytatást.


Endgame – 1×01

Endgame – 1×01
(Endgame)

A nyomozós sorozatokkal mindig is hadilábon álltam, főleg, hogy ha állandó, hétről-hétre nézném őket. Kell valami plusz, valami olyan elem, ami máshol nincs meg, és itt jól mutat. A White Collar rendelkezik remek hangulattal, jó karakterekkel és szellemes megoldásokkal, ezzel szemben az Endgame kicsit üresnek tűnt. Pedig a kanadai sorozat nem rossz, de valahogy mégsem fogott meg teljesen.

A főszereplőnk egy sakkvilágbajnok. S hogy mi köze is a nyomozáshoz? Mióta meggyilkolták a barátnőjét nem mozdult ki a szállodájából, ott él mind társasági, mind magánéletet. Szimultánt ad a szobájában, a bárban tölti napjait, de a hotel ajtaján nem bír kilépni. Azonban mikor felkeresik egy fiú elrablásának ügyével, belegyezik, hogy segít, hiszen remek logikával rendelkezik – s még a sakktudása is a segítségére lehet.

Nem nevezhető klasszikus nyomozós sorozatnak, hiszen szinte teljesen kizárja a rendőrség, az FBI, tehát az állami szervek munkáját. Csak és kizárólag a sakkbajnokra és segítő társaira (sakkos egyetemista, hotel biztonsági főnöke és spanyol takarítónő) koncentrálnak, ami egyrészről egy új látásmódot biztosít, viszont közel sem olyan feszült és izgalmas, mint a tipikus társai. Alkalmi nyomozónk telefonon beszél a gyanúsítottakkal, esetleg a szobájába kéreti őket, miközben úszik a medencében, vagy vacsora közben sakkozik.

Az enyhén őrült főhősön kívül ami újításnak tekinthető, azok az elképzelt jelenetek. Miközben mesélnek neki egy találkozást, a sakknagymester lejátssza a fejében az eseményt, közben ő is jelen van és kérdezgeti a gyanúsítottakat, vagy a tanúkat, ezáltal a szereplők “kiszólnak” az álomból. Ez a fajta megoldás nekem nem különösebben tetszett, erőltetettnek és 2-3. alkalomra már unalmasnak is tűnt, még ha van is benne valamennyi lehetőség.

Nem nyert meg tökéletesen, valami még hiányzott a teljes sikerhez. Talán a főszereplő nem volt elég szimpatikus, vagy a történet volt gyengécske, s ugyan az alapkoncepció többé-kevésbé tetszene is, a megvalósítás annyira nem. Nem volt rossz nézni, a hangulata elég szórakoztató volt, de nem tudom mennyire lenne élvezetes hétről-hétre. Pontszámilag 6/10, nem hiszem, hogy folytatnám.