szeptember 2010 hónap bejegyzései

Treme – 1. évad – az év sorozata

Treme – 1. évad
(Treme)

Azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy a Treme az év sorozata. Az első évadosok között egyszerűen nincs jobb. Hihetetlen minőséget nyújt mind a 10 részen át, annak ellenére, hogy az első és az utolsó rész másfél órás, de a többi is egy órát tesz ki. Zseniális megvalósítás, realista, életszagú környezet, nagyszerű színészek és a remek dalok, ez a négyes teszi a legjobbá idén.

A sorozat New Orleans városáról szól. A Katrina hurrikán a jazz fővárosának jelentős részét elpusztította, lakhatatlanná tette, de szinte mindenhol okozott kisebb-nagyobb károkat. A város lakóinak életét meséli el a történet, a katasztrófa utáni újjáépítést, ahogy mindenki próbál maradni New Orleansben, történjék bármi. Antoine Batiste, a zenész; ex-felesége, Ladonna; Davis, a zenész és naplopó; Janette, a barátnője és vendéglős; Albert Lambreaux, az indián főnök; Cray, az író és szónok; Sonny és Annie, az utcazenészek és még sokan mások a főszereplői a sorozatnak.

Annak ellenére, hogy sokan vannak a karakterek, mégis jut elegendő idő mindenkire, minden alak eléggé ki van dolgozva és felépítve, megismerjük őket és motivációikat, sőt mi több, mindannyian rendkívül elevenek és valóságosak. Tudunk értük izgulni és velük mérgelődni, át tudjuk érezni kilátástalanságukat és dühüket, de tudunk örülni is, ha valami végre sikerül ebben a városban. Személyes történetük tökéletesen van megírva, életszerű és reális, noha nagyobb meglepetések nélkül, de az életben sincsenek túl nagy újdonságok.

Zseniális írói megoldások, tartalmas párbeszédek, és érdekes cselekmény jellemzi végig a sztorit, ami tele van szomorú és reményvesztett, de boldog és bizakodó pillanatokkal is. A minőségi megvalósítás egyértelmű, amihez csak társul a csodálatos jazz zene. Állandóan szól valamilyen dal, akár csak a kocsma rádióján, de igen gyakran maguk a szereplők zenélnek, jobbnál jobb nótákat. Élvezet hallgatni, aki szereti, az már csak ezért nézheti, jóllehet nem fog mindenkinek tetszeni a sorozat.

Érdekes nézni, hogy az egymáshoz nem kapcsolódó történetek keresztezik egymást, hiszen itt mindenkinek külön élete és külön világa van, noha olykor egymással is összefutnak. Külön jó látni, hogy igazi zenészek is szerepelnek (és természetesen játszanak) a Treme-ben, mint Kermit Ruffins, de Elvis Costello is feltűnt. A színészi gárda nagyszerű, mindannyian nagyszerűek, név szerint Wendell Pierce, Khandi Alexander, Steve Zahn, John Goodman, Clarke Peters vagy Michiel Huisman. A részek alatt mindenkit meg lehet kedvelni, nem kicsit a színészeknek köszönhetően.

Én csak éltetni tudom, nem volt olyan pillanata, ami nem tetszett volna. Átérezhető a nagy tragédia New Orleansban, óriási dalokkal, jó színészekkel és nagyszerű forgatókönyvvel bemutatva. Még néztem volt a hosszú részeket, sajnálom, hogy csak 10 részes az évad, de szerencsére még van. Tőlem megkapja a 10/10-es pontszámot, már csak az utolsó 20 perces hurrikánra való visszaemlékezés miatt is.

“Down in the treme / Is me and my baby / We’re all going crazy / While jamming and having fun!”

Reklámok

Persons Unknown – 1. évad

Persons Unknown – 1. évad
(Persons Unknown)

A sorozat nem indult rosszul, de az első három rész után folyamatos lejtmenetnek lehettünk szemtanúi. A végére ugyan még valamennyire összekapta magát, de a Persons Unknown megvalósítása meglehetősen gyengére sikeredett, annak ellenére, hogy jobb forgatókönyvírókkal, több ötlettel és kreativitással sokkal élvezhetőbb 13 részt láthattunk volna. Nem így történt, ezért nem is mindig szórakoztunk jól.

7 embert, mindenféle kapcsolat és összefüggés nélkül elraboltak. Egy külön városkát rendeztek be a számukra, amelyben csak ők (és a kiszolgáló személyzet) laknak, cserébe viszont mindenük megvan. A rablók nem jelentkeznek, viszont kamerákkal figyelik őket, s teljes kétségbeesésben élik napjaikat. Mindez idő alatt San Franciscoban egy újságíró, és főszerkesztője felfigyelnek az eltűnésekre, és elkezdenek nyomozni az ügy után. Azonban a háttérben valami nagyobb zajlik, amit egyikük sem gondolt volna.

Izgalmas alaphelyzettel indul a sorozat, ami rengeteg lehetőséget hordozna magában. Ezt az első néhány részben el is kezdik kibontakoztatni, kimondottan érdekes és izgalmas eseményeket mutatnak be, főleg az áldozatok ellen alkalmazott pszichológiai hadviselés következtében, azonban az idő elteltével ezek egyre jobban eltűnnek, de a helyüket csak unalmas üresjáratok és felesleges pillanatok veszik át. Az újságíró nyomozása viszont az elraboltak szerencsétlenkedésével ellentétben egyre érdekesebbé válik.

A karaktereket próbálják árnyalni, noha ez nem mindig sikerül. Mindegyikük mögé helyeznek izgalmasnak látszó történetet, de ez nem mindenkinél lesz sikeres. Néha csak simán nem elég jó a háttér, máskor meg nem mondanak el elég információt ahhoz, hogy komolyan vehessük. Talán egyedül Charlie Morse figurája az igazán jó. Emellett a nagy rejtéllyel csak a végén kezdek el normálisan foglalkozni, ami jó néhány szórakoztató jelenetet eredményezett, de az írók több évadban gondolkodtak, így közel sem kapunk mindenre választ.

A vizuális megjelenítésre, vagy éppen a színészekre nem lehet panasz, nem sokat mutattak, de azt korrekten oldották meg. A stáb főbb alkotói Jason Wiles és Daisy Betts, mellettük megjelenik még Chadwick Boseman, Tina Holmes, Alan Ruck, Kate Lang Johnson és Sean O’Bryan is. Viszont végig zavaró volt, hogy két elraboltat kiemelnek, főszereplővé tesznek, és a többiek asszisztálnak a közjátékukhoz, noha sokszor több lehetőség van bennük.

Nem mondom, hogy rossz sorozat, mert nyári szórakozásra elég jó. Azonban nem szabad világmegváltást sem várni, hiszen sokszor gagyi, mitöbb, határozottan rossz lesz. Jobban is sikerülhetett volna a sorozat, nem sajnáltam volna, ha így lesz, de ezzel kell beérnünk. Részemről 5/10 az évad, úgy tűnik, hogy nem is lesz több.


Harry Brown – a bosszú filmje Michael Caine-nel

Harry Brown
(Harry Brown – 2009)

Az elmúlt évben többek toplistáján is előbukkant a film, s úgy általánosan is elég jó visszhangja volt ennek a széles körben annyira nem ismert filmnek. Sokáig halogattam a megnézését, hiszen tudtam, hogy a feldolgozott téma nem egyszerű: gyilkosságok és lélektani thriller. Így utólag sajnálom, hogy nem néztem meg korábban, ugyanis remek film, mely hamar lehengereli a nézőt – feltéve, ha fogékony rá.

Harry Brown egyedül él otthonában. A felesége súlyosan beteg, már csak napjai vannak hátra. Egyetlen barátja Leonard, akivel néha iszogat és sakkozik a helyi kocsmában, azonban a társa nagyon retteg a helyi bandáktól, melyek szép számmal akadnak a nem túl kellemes környéken. Embereket rabolnak ki, drogot árusítanak, zaklatnak és garázdálkodnak, de a rendőrség nem tesz semmit, a békés lakók pedig állandó áldozatai a fiatalok vandálságának. Ez azonban így nem mehet tovább – valakinek tenni kell valamit.

A Harry Brown nem egy gyors ütemű, pörgős és izgalmas akciófilm. Lassú tempóval, öregemberes stílusban jár körbe mindent, de végig fenn tudja tartani a figyelmet, nincsenek sem üresjáratok, sem unalmas percek. A nyugodt, de feszültséggel és haraggal teli atmoszférát tökéletesen mutatja be, érezni lehet minden egyes pillanatban, jelenetben annak mondanivalóját és igazi értelmét. Jól megírt, érzelemmel teli párbeszédek és letisztult megvalósítás jellemzi a filmet, melyben a vége felé kerül elő a feszes, izgalmas thriller, ahol a drámaibb, erősebb képek uralkodnak, de hasonló profizmussal lettek ezek is előadva.

Vajon jogos megfizetni a kegyetlen gonosznak, ha más nem tesz semmit? A film mondanivalóját tekintve sem könnyű. Az önbíráskodás, a bosszú és a bűnözők megölésének létjogosultságát taglalja, ezzel felállítva a morális mondanivalót, mely nem teljesen egyértelmű a végére. A karakterek csak hozzásegítenek az elgondolkodtató drámához, illetve elsősorban Harry Brown, akinek a jól megírt figurájának a cselekedetei, motivációi és vívódásai adják a film igazi voltát. Mellette a rendőrnő ártatlan, már-már naiv szerepe ad kontrasztot világnézetben és felfogásban, bár a végén ráébred, hogy nem minden működik olyan jól a világban.

A sötét és komor hangulathoz a zene is sokat ad, bár nem gyakran szólal meg, de a drámai és izgalmas jelenetekben tökéletesen festi alá az adott pillanatot. A színészek közül egyértelműen Michael Caine viszi el a hátán a filmet, hiszen szinte egyszemélyes filmjének minden pillanatában élően és valóságosan jelen van a vásznon, és meggyőzően alakítja a szerepét. A többiek kisebb hangsúlyt kapnak, de mindannyian jól teljesítenek, főleg a bandatagok, de felbukkan még David Bradley és Emily Mortimer is.

Komoly és elgondolkodtató thriller-drámáról van szó, mely élvezetesen adja elő az erkölcsi igazságát. Ehhez a profin bemutatott világhoz társul Michael Caine, akivel együtt megteremtődik a nyugodt ütemű, de mély és komor lélektani légkör. Ugyan nem tudok 8/10-nél többet adni, de megéri megnézni.