március 2010 hónap bejegyzései

82. Oscar-gála / 2010

82. Oscar-díj átadás

Idén is megrendezték a legnagyobb parádénak örvendő díjátadó gálát, mely feltehetően a legrangosabb, még ha nem is teljesen szakmai díj. A legtöbb jelölést az Avatar és az A bombák földjén kapott, szám szerint 9-9-et, utána a Becstelen brigantyk 8-at, míg az Egek ura 6-ot kaphatott volna meg. Idén azonban egy kis szabályváltoztatással a legjobb film kategóriában nem 5-en, hanem 10-en versenghettek a díjért. Alább a díjazottak listája. Olvasás folytatása


Derült égből fasírt – ki rendelt húsgombócot?!

Derült égből fasírt
(Cloudy with a Chance of Meatballs – 2009)

A tavalyi év egyik legjobb animációjaként könyvelték a legtöbben, s a várakozásaim is ehhez értek fel, de az igazság az, hogy csalódtam benne. A film sokszor átcsap érdektelenségbe, és erősen didaktikus, de még mellette giccses és szirupos is lesz, s sajnos ez nem a pozitív oldalára billenti a mérleget. Pedig alapvetően nem lett rossz, mert jót szórakoztam, de valahogy mégsem volt teljes a kép, hiszen egész jó lett a megvalósítás.

Flint igazi csodabogár: feltalálónak készül. Mindenféle dolgot kitalál, de még sem ismerik el a tehetségét. S mivel egy kis szigeten él, ahol a lakosság állandóan szardíniát eszik, ezért kitalálja, hogy egy olyan gépet készít, ami rendelésre vízből valamilyen ételt állít elő. Addig-addig barkácsol, míg a gép uralja a levegőt, s eső helyett folyamatosan valamilyen finomság esik. Azonban még a jóból is megárt a sok.

A filmnek a lendülete először valóban letaglóz. Az első felében végig tud is szánkázni ezen, azonban a végére kicsit lentebb hagy. Ugyanis sziporkázó és vidám humora kellemes hangulatot ad az egésznek. Minden pillanatban burkolt és nyílt poénok tömkelege zúdul a nézőre, hogy a háttér részleteiről vagy a filmes utalásokról (Halálcsillag a végén szép volt) ne is beszéljünk. Kreativitás és ötletgazdagság jellemzi a filmet, mellyel még az alapvetően sablonos figurákat is sikerül feldobni.

A kötelező szerelmi szálat kicsit túlerőltetik, legalábbis nem éreztem tökéletesnek. Olykor giccsbe hajlik, s ha bár érződnek az ötletek mégsem lett túl szerencsés a megvalósítás. Ehhez hozzájárul a mondanivaló, amely egyrészről cinikus társadalomirónia lesz a fogyasztói társadalomról és az érvényesülésről, másrészt pedig szirupos és didaktikus tanulság arról, hogy a szeretetet ki kell mutatni vagy hogy merjünk és legyünk is azok, akik belül vagyunk.

A rajzolásmód könnyedén felér a nagyobb animációs stúdiók színvonalára. A részletgazdag és kreatív háttér és az elnagyolt, túlzó figurák kellően kiegészítik egymást. A karakterekkel ugyanis csak egy-egy vonást hangsúlyoz ki, mint a szemöldökkel és bajusszal két fekete csíkos édesapa, aki csak horgászmetaforákban képes beszélni, vagy a pufók, kapzsi és falánk polgármester.

Összességében jó kis animáció, de érezhetően gyerekeknek készítették, ezért bele kellett, hogy kerüljenek a kevésbé jó jelenetek, de emellett kellő kiegészítést nyújt a lendületes és ötletes légkör, ami egy jó kiinduló alapot biztosít. Reméljük lesz még később is ilyen animáció, ez így nekem 7/10, s ha nem is a tavalyi év legjobb animációja, de szórakoztató.


The Messenger – a Halál Angyalai

The Messenger
(The Messenger – 2009)

A film csupán azért keltette fel a figyelmemet, mivel esélyes a legjobb forgatókönyv és a legjobb mellékszereplő díjára is, ebből már feltételeztem, hogy bizonyosan egy jobb film kerekedik ki. Lényegében nem csalódtam benne, hiszen meg is kaptam a jó szórakozást, csupán nem úgy, ahogy én vártam, hiszen több háborúra, némileg nagyobb mozgalmasságra, s jelentősen több történetre számítottam, de így egy teljesen más aspektusból sikerült megközelíteni a témát.

A háborús filmek sohasem említik az otthon maradt katonák szomorú kötelességét: értesíteni a szülőt vagy házastársat arról, hogy a fiúk/férjük meghalt a háborúban, s többé nem jön haza. Willnek már nincs túl sok ideje hátra a szolgálatából, de még átrakják az értesítőkhöz. A rutinos főnökével, mentorával Tony Stone-nal együtt kezd hozzá a munkához, de olyan problémákkal is szembesül, amelyekre nem számított.

A The Messenger a gyászról, a háború kiváltotta traumákról, a barátságról vagy éppen a túlélésről szól. Komolyabb témákat feszeget a háttérben, hiszen a munka velejárójaként Will állandóan szembesül ezekkel a dolgokkal, pedig még ő sem heverte ki előző iraki “kirándulását”. Olykor humort használ, olykor megható és érzelmes lesz, de a jól megírt dialógok mindig a megfelelő helyzetet hozzák elő, és jól meg tudják teremteni az atmoszférát a filmhez.

Az elsőre keménynek, karakteresnek tűnő hősöknek a lelki világát tárja elénk, s mivel a figurákat hamar meg lehet kedvelni, kellően átérezzük a helyzetüket és életüket. Az emberi kapcsolatokat taglalja a közel sem folyamatos történetben, s közben még előbukkan a szerelem és a kötődés is. Előtérbe kerülnek a társadalmi korlátok és a gyász mibenléte és fontossága is. Kiemelném az operatőri munkát, melyben most kimondottan szépen mutatja be a szituációkat és eseményeket az operatőr.

A színészek terén lényegében csak hárman domináltak, mellettük az epizódszereplők gyorsan jöttek és mentek. Ben Foster és Samantha Morton profin oldja meg a ráhárított feladatot, de igazán kiemelkedőt (és Oscar-jelöltet) Woody Harrelson alakít. Teljesen uralja a jeleneteit és (főleg a film utolsó harmadában) végig nagyszerűen alakít. Lenyűgözően hozza a karakterét, s mellette még Steve Buscemi epizódszerepe a jelentősebb.

A témához eddig nem nagyon nyúltak hozzá, de ezzel a filmmel jól tették. Erős érzések jelentek meg a vásznon, s mélyebb témákat feszegettek. Az alkotás egészében magával ragadott, még ha nem is nyűgözött le annyira. Kicsit hiányérzetem volt utána, így részemről 7,5/10 a pontszám, s kicsit sajnálom, hogy legjobb filmes Oscarra nem jelölték.


Precious – tömény dráma Harlemben

Precious
(Precious: Based on the Novel Push by Sapphire – 2009)

A 6 Oscar-díjra jelölt alkotás kőkemény dráma. Nem könnyítették semmivel, semmi vidámság nincs benne, s a boldogság is csak 10 percre jelenik meg. Ennek folytán az élvezeti rész is problémás lehet, ugyanis nehéz átérezni és élvezni az ilyen komoly pillanatokban bővelkedő filmet, s talán a Precious is itt bukott el. Nem enyhítették semmivel a komoly perceket, így még a nagyszerű színészi játék és a jó párbeszédek is akadályokba ütköztek.

A film Precious-ről szól, aki 16 életévében már a második gyerekével várandós, míg otthon az édesanyja veri és nem törődik vele, a néha hazalátogató apja (és gyermekeinek apja) meg molesztálja. Nincs túl sok esze, az értelmi képességei elég gyengécskék. Amikor azonban egy új “alternatív” iskolába kerül, felcsillan előtte a jobb élet lehetősége, vagy legalábbis megjelenik a remény, hogy valaha lesz normális élete.

Az irreálisan hosszú címből látszik, hogy Sapphire regényén alapszik, így van alapja a filmnek, amelyet jól ki is használ. Szépen megírt párbeszédek és kiélezett drámák váltják egymást. A halmozottan hátrányos helyzetű Preciousnek komoly problémái vannak, s nem úgy tűnik, mintha könnyedén ki tudna belőlük lábalni. Az adott szituációkat pihenést nem ismerve tárják elénk, amelytől az egész megüli a gyomrunkat, s már-már zavaróan életszagú az előadásmód.

A megkapó és megindító dráma olykor szívszorító és érzelmes pillanatokat mutat be, de ehhez szépen hozzájárul a karakterek összjátéka is. A közöttük lévő kapcsolatot és motivációkat valóságosan és kidolgozottan adják elő, ami az egész történet élvezhetőségéhez hozzásegít. A figurák megfelelnek a céljuknak, mind tökéletesen festik le az adott személyt, érzést vagy hangulatot, amelyet képviselnek. Márpedig érzésből van elég, pont amennyit a nem túl szerencsés főszereplő lány birtokol.

A színészek erősítik meg igazán a valóság képét, és hitelesen játsszák el a ráírt karaktert. A főszereplő Gabourey Sidibe-nek ez az első filmje, de érzékletes és valósághű marad, míg édesanyja szerepében Mo’Nique remekül adja elő az önző, kapzsi, szinte féreg stílust, amelyet ráírtak. A kisebb mellékszerepekben játszó énekesek, Mariah Carey és Lenny Kravitz csak cameo-szinten van jelen, így nem sokat mutatnak tehetségükből.

Nehéz, felkavaró és tömény dráma egy hátrányos helyzetű lányról, akinek az életben nem sok szépség és boldogság adatott meg, de ettől függetlenül végig erős tudott maradni. Nem mondom, hogy végig sikerült élvezni, hiszen elég erősen adagolták a komoly helyzeteket és drámai pillanatokat. Ezek miatt tudok csak 6,5/10 pontot adni rá, pedig alapvetően nem rossz film.


A bombák földjén – lélektani dráma bombákkal övezve

A bombák földjén
(The Hurt Locker – 2009)

9 Oscar-jelölés, több híresebb díj, közte a BAFTA legjobb filmjének kijáró cím, és természetesen az ex-Cameron rendező, Kathryn Bigelow neve miatt lett ismert a The Hurt Locker, s talán pont ezek miatt én egy kicsit csalódtam a filmben. Nem kaptam meg azt, amit vártam, vagy csak nem tudtam pontosan, hogy mit várjak, de nekem utána hiányérzetem támadt, s nem tudott annyira lenyűgözni, mint amennyire szerettem volna, bár nem rossz lélektani film.

A film egy csapatnyi tűzszerészről szól. A három fős csapatot rendelik ki a bombákhoz, vagy a bombáknak látszó tárgyakhoz, amelyek az Irakban elég nagy számmal fordulnak elő. Ezeket a specialistákat követjük néhány bevetésen át, egészen pontosan a csapat leváltásáig lévő napokon át. Nincs könnyű küldetés, bármelyik pillanatban meghalhatnak, s velük együtt a fél utca is a levegőbe repülhet. A csapat vezetőjének, William Jamesnek ez az élete, s az ő világába nézhetünk bele, milyen is az, ha a véred helyén adrenalin folyik.

Az A bombák földjén lényegében háborús propagandafilm. Bemutatja az ideális macsó férfit, aki igazán csak a kiélezett élethelyzetekben, a háborúban érzi jó magát. Drogként használja a veszélyt, s akkor érzi jól magát, mikor drótok után keresgél egy bombával telerakott autóban, amelyik bármikor felrobbanthatja a fél várost. Ezzel együtt azonban olyan érzetem volt, mintha nem telne többre, mint hogy “ilyen a jó férfi: élvezi a veszélyt, s közben nem gondolkodik”. A fő karakter mellett a többiek jobb kidolgozásnak örvendhetnek, bár igazán a tettek határozták meg személyiségüket.

A témából adódóan folyamatosan jelen van a feszültség, az izgalom és az adrenalin keveréke, ami élvezetessé teszi a filmet. Szépen adagolják a feszültség pillanatait, a fedező társak összjátékától kezdve a bagdadi lakosok némán figyelő pillantásaiig. Jól kivitelezett akció, és rasszista, macsó, s háborúpárti mondanivaló jellemezi a filmet, ami alapvetően nem is gond, csak nem szabad többet várni. Amellett, hogy kézzelfoghatóan ábrázolja a motivációkat és az emberi lélek rejtelmeit, sokszor kissé átesik a ló túlsó oldalára és már-már szájbarágós lesz.

A film nem a robbantásokra helyezi a hangsúlyt, így a látvány sem ehhez igazodik. Azonban így tökéletesen bemutatja az iraki világot a lepusztult várostól kezdve a sivatag kietlenségéig, melyhez a zene is jól asszisztál. A színészek nem nagy nevek (bár az epizodisták annál inkább), s talán ennek köszönhetően adják nagyszerűen a figurájukat. Jeremy Renner, a főhősként kiemelkedő, de a másik két színész is nagyszerű.

Nem túl pacifista és nem túl pártatlan, de segítségével bepillanthatunk az ember lelkébe, és megismerhetjük a háború-függőséget. Bevetésről bevetésre tárul szemünk elé a veszély és az adrenalin világa, melyet csak jobban alátámaszt a látvány és a remek színészi munka segítsége. Én nem erre vártam, ezért csalódtam, s még így is hiányérzetem van utána, így csak 7/10 ponttal tudnám jutalmazni.