Smash – 1×01-02

Smash – 1×01-02
(Smash)

Az éneklős sorozatokra mindig is kicsit vegyes érzéssel tekintettem, hiszen a dalok mellett kell valami olyan plusz, ami miatt megéri maradni. A Glee esetén egy ideig kitartottam, azonban másfél évad után muszáj volt kaszálni, nem szórakoztatott igazán. Így amikor belekezdtem a Smash első részeibe, célul tűztem ki magam elé, hogy csak akkor folytatom, ha azt érzem, hosszú távon is el tud bűvölni. Nem így történt.

A Broadway csillogó világa minden érdeklődőt elvarázsol, ám ezúttal egy musical készítésébe nyerhetünk betekintést. Két író egy hirtelen felvetett ötlet miatt elhatározza, hogy alkotnak egy showműsort Marilyn Monroe-ról. Azonban a kezdeti lelkesedés után számtalan problémával kell szembenézniük, ugyanis a rendező kibírhatatlan, a producer válása miatt pénzgondokkal küzd, ráadásul a főszereplő személyét játszó hölgy kiválasztása sem egyszerű.

A sorozat a musical kulisszái mögé vezet el bennünket, ám jelenleg úgy tűnik, hogy hosszú távon is az előkészületekkel akar foglalkozni. Ez sokáig érdekes lehet, bár felmerült bennem, hogy egy idő után még ez a koncepció is kimerül,  s muszáj lesz eljutni a bemutatóig. Mindenesetre már Marilyn kiválasztását sem intézik el egy rész alatt, a pilot második fele és a teljes második epizód is erről szólt – s feltehetően a folytatásban is még sokáig fogják húzni. Így viszont muszáj feltölteni mással az üresen maradó perceket, amelyekben a karaktereket próbálják jobban árnyalni.

Innentől kezdve azonban részemről teljes érdektelenség és állandó unalom volt tapasztalható. Nem tudták felkelteni a figyelmemet a figurák iránt, a szappanoperás problémák inkább untattak, mint valódi élvezettel töltöttek el. Pedig az éneklés mindig nagyon kellemes, a próba közben előadott dalokat is átvezetik a kész produkció díszletébe és hangulatába, de ez nagyon kevés ahhoz, hogy szórakozzak.

Még amikor az upfronts idején a készülő sorozatokról olvastam, a Smash témafelvetésében megragadott valami, úgy képzeltem, hogy tudnak olyan epizódokat készíteni, amelyekben az éneklés mellett is lesz olyan hozzáadott plusz, ami maradásra késztet. Két részt adtam neki, egyik sem győzött meg igazán, a folytatást teljesen feleslegesnek érzem, bár az 1x-01-02-re is megadom a 6/10 pontot.

Hadak útján

Hadak útján
(War Horse – 2011)

Steven Spielberg neve egyet jelent az olyan, lassan klasszikusnak számító produkciókkal, mint a Ryan közlegény megmentése, az E. T. – a földönkívüli, a Jurassic Park vagy éppen az Indiana Jones filmsorozat. Legújabb alkotása talán nem lesz olyan híres és széles körben tisztelt, mint a korábban említettek, ám egy olyan műfajt elevenít fel, mely a modern korban – talán teljesen jogosan – a háttérbe szorult. Ez pedig a filmeposz, amely a fiatalabb korosztály számára mesél sokszor hatásvadász és már zavaróan giccses eszközökkel az életben igazán fontos erényekről, a bátorságról és a kitartásról, melyekkel még a legmostohább körülmények között is túl lehet élni – a Hadak útján esetében mindezt egy ló nézőpontjából láthatjuk viszont.

Teljes cikk az ekulturán olvasható.

The River – 1×01-02

The River – 1×01-02
(The River)

A V és a The Event meglehetősen kétes minősége után nem sikerül igazán felkelteni az érdeklődésemet a high concept sorozatok iránt, így a The Riverre sem voltam különösebben kíváncsi. Azonban az első két rész olyan jól sikerült, hogy várom a folytatást, sőt, mondhatom, hogy az idei év egyik legjobb nyitányát láthattam. Remélem a folytatás is legalább ilyen lesz.

Emmet Cole egy népszerű sorozatot vezet, a stáb követi a világ körül, miközben ő egzotikus helyeket látogat meg, illetve új növényeket és állatokat fedez fel. Utazásaira a családját is magával viszi, állítólag ebben rejlik sikerének titka. Azonban több évtizednyi munka után az Amazonas őserdejében egyszer csak nyomát vesztik. Hónapokig kutatnak utána, de nem találják meg, ezért már éppen feladnák a reményt, amikor hirtelen bekapcsol a jeladója. Felesége, fia és a stáb néhány tagja utána ered, miközben a mentési folyamatot is felveszik – ekkor még nem is sejtik, hogy mi rejlik a dzsungel mélyén.

A kezdés elég nehezen indult be. A készítők hirtelen bedobtak minket az események sűrűjébe, nagyon úgy tűnt, mintha a szálak össze-vissza lennének, a káoszon nehéz volt kiigazodni. Nem mutatták be igazán a karaktereket, így megkedvelni is nehéz volt őket – mondjuk ez a 80 perc végére sem sikerült. A mentés érdektelennek tűnt, de folyamatosan egyre érdekesebbé vált. Mire az első részt befejezhettük, már túl voltunk annyi izgalmas és feszült pillanaton, hogy élvezhető legyen, s ez a második epizód folyamán is csak fokozódott.

A misztikus és természetfeletti témaválasztás remeknek tűnik, hiszen váratlan fordulatokhoz és meglepetésekhez vezethet, ráadásul a mitológia is folyamatosan bővülhet és válhat érdekesebbé. Ehhez társul a sötét, már-már horrorisztikus hangulat is, melyet nagyszerűen ki is használtak a készítők, nem féltek ijesztgetni és félelmet generálni.

Amit viszont egyáltalán nem tudtam hova tenni, az a kamerakezelés. Mivel az egész dokumentum-sorozatos hangulatban készült, a technikai részek is igazodnak hozzá, tehát gyakran láthatjuk egy-egy rejtett kamera vagy a stáb tagjainak kézi kamerájának képét, amelyet kiegészítenek a doktor sorozatából készült felvételekkel. Akit ez zavar, az bele se kezdjen, mindvégig jellemző lesz, én magam sem tudtam szeretni, sokszor inkább zavart. Egy idő után ugyan megbékéltem vele, de kétlem, hogy ez mindenkinek sikerülne.

Összességében a kezdeti gyengélkedések ellenére a végére egy kiváló pilotot láthattunk, az izgalmas pillanatokat jól kiegészítik a félelmetes légkörrel, remélem, hogy a későbbiekben is tudják biztosítani ezt a minőséget. A fényképezés stílusa továbbra is furcsa, nem fog mindenkinek tetszeni, bár ettől még szórakoztató volt a kezdés. A folytatás se legyen rosszabb, nekem az 1×01-02 8/10.

The Ides of March

A hatalom árnyékában
(The Ides of March – 2011)

George Clooney neve az utóbbi időkben igen komoly tényezőnek számít a hollywoodi filmesek körében, hiszen amivel érdemben foglalkozik – ha nem is lesz tökéletes –, mindenképpen beszéd tárgyát fogja képezni. 2012-ben (az Egy veszedelmes elme vallomásai, a Good Night and Good Luck.,  valamint a Bőrfejek után) immár negyedik rendezését tekinthetjük meg a mozitermekben, melynek egyik forgatókönyvírója, illetve szereplője is az ötvenedik életévét betöltő színész. Sokat vállalt magára, és a legtöbb téren meg is felel az elvárásoknak, hiszen A hatalom árnyékában két legnagyobb erénye az okos forgatókönyv és a kiváló színészgárda, még ha sajnos nem is tudják eléggé kompenzálni a lassú történetvezetést.

Teljes cikk az ekulturán olvasható.

The Finder – 1×01

The Finder – 1×01
(The Finder)

Újabb csalódáskeltő pilotot sikerült megnéznem, pedig a The Finder alapötlete és kivitelezése is nagyon kellemesnek nézett ki az előzetesekben és plakátokon, de a végeredmény mégis túlságosan unalmas és szürke lett.

A címből következtetni lehet a sorozat tartalmára, ugyanis a főszereplő egy olyan – agyilag valamelyest károsodott – férfi, aki mindent megtalál. Mindegy, hogy ellopott gitárról vagy eltűnt holttestről van szó, úgy kutakodik, hogy megérzése és tapasztalata alapján végül rábukkan a keresett dologra. Munkája során segítségére van egy rendőrnő és egy nagydarab néger is, aki amolyan titkár és testőr személyét tölti be, valamint egy fiatal, bűnözésre hajlamos lány is.

Elsőre egy jópofa, vidám hangulatú szériának tűnt, amit a  különc főszereplő könnyedén elbír a hátán (amolyan Monk-stílusban), s ugyan a heti ügyek csak vegyes érdekességgel bírnak, azért nem fullad unalomba, s kellemesen szórakoztató részeket láthatunk majd. Végül egyáltalán nem így lett, gyakorlatilag teljes érdektelenség jellemezte végig, nem sikerült a figyelmemet felkelteni, s ezen a furcsa figurák sem tudtak segíteni (talán a négernek azért voltak jó pillanatai).

A különös nyomozó mindvégig ellenszenves maradt, ezért a háttértörténete sem tudott felvillanyozni, a különcsége inkább csak az unalmat növelte, s a megoldásokat néhány kivételtől eltekintve nem éreztem elég ötletesnek. A felvezetett átívelő történetszálakkal sem tudták elérni, hogy érdekeljen a sorozat, pedig a helyszín Miami, így a környezet is tovább tudná fokozni a kellemes atmoszférát, de önmagában kevésnek bizonyult.

Csak magamat tudom ismételni, egyszerűen untam az első epizódot, mind a hangulat, mind a karakterek távol maradtak tőlem. Nem éreztem, hogy ki tudják használni a koncepcióban rejlő lehetőségeket, bár ettől függetlenül könnyen el tudom képzelni, hogy másnak megtetszik a sorozat. Én biztosan nem folytatom, talán 3,5/10.

Sherlock Holmes 2. – Árnyjáték

Sherlock Holmes 2. – Árnyjáték
(Sherlock Holmes: A Game of Shadows – 2011)

Még 2010-ben, az első Sherlock Holmes film megnézése előtt egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy szükség van még egy adaptációra, hiszen hiába tartogat rengeteg lehetőséget a nyomozó karaktere, féltem, hogy az amerikaiak csak egy felejthető produkciót lesznek képesek felmutatni. Legnagyobb örömömre egyáltalán nem így történt, Guy Ritchie – a lassan kultikus Blöff és A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső rendezője – egy minden pillanatában szórakoztató, igazi akciókomédiát tett le az asztalra egyszerű krimi helyett, mely után nem maradhatott el az egyébként megérdemelt siker sem. A folytatást biztosra vehettük, s a második rész előtt abban a reményben ültem be a moziterembe, hogy a bevált recepten nem történt változtatás, és megint egy kalandos és humorban gazdag komédiát láthatok – nem is kellett csalódnom.

Teljes cikk az ekulturán olvasható.

House of Lies – 1×01-02

House of Lies – 1×01-02
(House of Lies)

A Showtime kábelcsatorna 30 perces sorozatait (elsősorban Weeds és Californication) a kedvenceim között tartalom számon, így amikor egy újabb indult, mindenképpen kíváncsi voltam rá. Elsőre elég jókat hallottam róla, hiszen a szereplőgárda remek, a témaválasztás elég humort hordoz magában, azonban az első két rész után a csalódásomat kell kifejeznem, ugyanis nem igazán tetszett.

Marty Kaan egy vezetési tanácsadással foglalkozó cég alkalmazásában áll, kis csapatának fő profilja, hogy nagymenő vállalatigazgatóknak előadja, miért is nem jó az, ahogy a cégüket vezetik. Ezt olykor átveréssel, olykor pedig a valósággal való szembesítéssel érik el, a nagy jutalék reményében bármit megtesznek. Marty magánéletében családapa, azonban a problémás fia mellett az exfeleségével is gyakran szembe kell néznie – hiszen ő a konkurens csapat vezetője.

A House of Lies-ban jobbnál jobb lehetőségek kínálkoznak a viccelődésre, de valahogy mégsem használja ki. A kétszer harminc perc alatt egyszer nevettem fel igazán, mellette csak néha mosolyodtam el, ugyanis nincsenek benne igazi poénok, nem tud igazán szórakoztatni. Hiányoznak a kreatív ötletek, ami egyedül megfelelően működött, az a nézőkhöz való kiszólogatás, kellemes színt vitt a részekbe. A játékidő ugyan elég rövid, könnyen pörgésben tudják tartani az egyes epizódok cselekményét, a lendület viszi előre a történetet, de ez közel sem elég, ennél többet kellene mutatni az élvezethez.

Pedig a karakterekkel elvileg semmi baj sincs, főleg Marty-t találták el nagyszerűen, s Don Cheadle is könnyedén megbirkózik a feladattal. Mellette az egyik csapattagot megszemélyesítő Kristen Bell egyelőre nem sokat mutatott, pedig a figurája is tartogat elég potenciált. Ugyan a másik két állandó mellékszereplő férfi még elég szürkének tűnik, de idővel belőlük is ki lehet hozni valamit – feltéve, ha az írók kicsit jobban megdolgoztatják agysejtjeiket.

Habár az állandó dinamizmus kellemes hangulatot ad az epizódokhoz, s a nézőkhöz való beszéd is megmosolyogtató légkört áraszt magából, de egyébként nagyon közepes színvonalat tudott hozni. Kristen Bell személye nem elég ahhoz, hogy maradjak, még ha a második részt szinte csak miatt néztem már meg. Az évkezdés a részemről 4/10, ez nagyon kevés volt.

Pénzcsináló

Pénzcsináló
(Moneyball – 2011)

Sportfilmekben nincs hiány, legalábbis úgy tűnik, hogy a különböző sportot űző versenyzők felemelkedése és megváltástörténete kifogyhatatlan témája a hollywoodi filmeseknek, de ezzel nincs is semmi gond, hiszen mindig lehet újat mutatni a műfajban. Nehéz lenne tagadni, hogy a baseball Magyarországon nem örvend igazán nagy népszerűségnek, sőt merem állítani, hogy az egyébként sportok terén tájékozott szurkolók többsége sem tudná elmagyarázni a szabályait és szakkifejezéseinek jelentését – én magam sem. Így aztán kissé furcsának is tűnhet, hogy nem vált zavaróvá és idegesítővé, hogy kis túlzással a párbeszédek felét nem értettem, hiszen az intelligens és kiválóan összerakott forgatókönyv szinte mindenért kárpótolt.

Teljes cikk az ekulturán olvasható.

Grimm – 1. évad fele – kasza

Grimm – 1. évad fele – kasza
(Grimm)

Az a baj a Grimmel, hogy a pilot véleményezése közben leírtak egyáltalán nem vesztették el aktualitásukat, gyakorlatilag alig változott valamit az első rész óta. Akkor azt írtam, hogy ha nem történik minőségi előrelépés, én nem maradok sokáig – az idei első, vagyis összességében a 8. epizód után úgy döntöttem, ideje végleg kiszállni.

Az alapszituáció még mindig változatlan, vagyis a legendás Grimmek leszármazottja a modern korban üldözi a különös lényeket, akiket csak ő lát. Napközben rendőrként tevékenykedik, azonban ha eljön az alkalom, akkor szörnyvadászként is megállja a helyét. Ellenfelei az ogre-szerű teremtményektől kezdve a hörcsögökig elég sokfélék, de a háttérben körvonalazódik egy rejtélyes nagyobb terv is.

Pedig úgy tűnt, hogy a koncepció rejt magában elég lehetőséget hetente 40 percnyi kellemes szórakozáshoz, viszont a készítők bizonyították, hogy mégsem így van (vagy ők nem tudtak mit kezdeni a feladatukkal). A történetek önmagukban nem elég izgalmasak, s a szörnyes-mesehősös világ sem tartalmaz annyi ötletet, hogy elvigyen a hátán egy epizódot. A karakterek közül egyedül az állandó mellékszereplővé előlépett “farkas” Monroe a szimpatikus (kiváló jeleneteket tudtak neki írni), a többiek túl unalmasak, hogy valóban érdekeljen a sorsuk. A hangulat sokat enyhült, alig-alig láthatunk borzongatóbb vagy horrorisztikusabb pillanatot, így összességében nincs miért maradni.

Az utolsó részekben már egyedül a farkas figurája szórakoztatott, a körítés nem érte meg azt a 40 percet. Gyakorlatilag végigunatkoztam a jelenetek többségét, a nyomozás nem volt sem izgalmas, sem eredeti, a szörnyes világgal való kapcsolat pedig egyszerű sablonná degradálódott a fél év során. Az 1×08-ig talán 4/10 pont, tovább nekem nincs rá energiám.

Suszter, szabó, baka, kém

Suszter, szabó, baka, kém
(Tinker Tailor Soldier Spy – 2011)

A hidegháborús politikai dráma mindenképpen a kedvenc műfajaim között található, s ha mindez egy izgalmas krimi-szállal társul, akkor számomra a siker szinte garantált. Ennek ellenére a hosszú című film mégsem nyert meg tökéletesen, minden érdekessége ellenére kicsit lassúnak találtam, viszont ettől még biztosan találkozhatunk vele az Oscar-gálán.

Az angol titkosszolgálat felső vezetőségének, a Köröndnek főnökét, a Control kódnév alatt dolgozó ügynököt meggyilkolják. Helyét más veszi át, lassan feledésbe is merülnek a tettei, azonban a minisztériumban előkerül egy őrültnek tűnő elmélete: az MI6 vezetőinek körében áruló van, aki a szovjeteknek is szolgáltat információt. A tégla kilétének kiderítésére küldik George Smiley-t, a nyugalmazott ügynököt, aki lenyűgöző intelligenciájával, illetve néhány másik kém segítéségével ered az áruló után.

A film legnagyobb erénye és egyben talán legproblémásabb része is a forgatókönyv bonyolultsága. A rendező és az írópáros úgy variálja a cselekményt, hogy nehezen lehessen kiigazodni rajta, a néző jobban összezavarodjon. Nem egyszerű kitalálni még az elején, hogy a szereplők közül ki kicsoda, s ezen felül a különböző idősíkok folyamatosan egybefolynak, a múlt és a jelen eseményeinek megkülönböztetése nehezére esik a regényben nem járatos nézőnek. Visszaemlékezések és múltidézések szakítják meg Smiley nyomozását, melyek nem csak hogy részleteket mutatnak be a rejtélyes ügyből, de tovább árnyalják a hidegháború korszakát.

A kémsztori egy zavaróan szürke és paranoiás kor felidézése is egyben, annak a kornak, amikor még az ügynökök vezetői is állandó félelemben, kétségbeesésben és feszültségben éltek. A légkört erősítik az érzelmeink letörésére és csüggesztésére irányuló képsorok is, melyet segíti az igazán lassú történetvezetés is. Utóbbi olykor izgalmas feszültséget teremt, olykor viszont átfordul kicsit unalomba, melyből ugyan gyakran továbblendül, de mégsem sikerült mindig fenntartani a figyelmet teljes mértékben. Smiley és a néző is apróságokból próbálja összeállítani a képet, mely csak növeli a feszültséget, de a végső jelenetben nem tud feloldódni, s az áruló személye elveszti érdekességét.

A környezet megteremtése viszont hibátlanra sikerült, a hidegháború magányos és gyanakvó világa a film vizualitásában is megjelenik, ezáltal egy idő után már a nézőt is nyomasztja az atmoszféra szürkesége. A színészgárdát kötelező kiemelnem, hiszen még a kisebb mellékszereplők között is nagy nevek tűntek fel, s gyakorlatilag mindenki kiválóan játszott. A főszereplő Gary Oldman, aki már igazán megérdemelne tehetségének elismerésére egy Oscar-díjat, talán majd most. A többiek közül nehéz külön kiemelni bárkit is, mindannyian megérdemlik: a “nagy öreg” John Hurt, az áruló-jelöltek: Colin Firth,  Toby Jones, Ciarán Hinds és David Dencik, a mostanában Sherlock-ot játszó Benedict Cumberbatch, az Amerikában is népszerű Tom Hardy, illetve a végre nem gonosz Mark Strong.

Összességében tehát egy bonyolultan előadott krimit láthattunk, amely sok minden miatt emlékezetes marad, elég ha a cseles forgatókönyvre, a lenyűgöző hangulatra vagy a zseniális színészekre gondolunk – s akkor még nem említettem a magyar neveket a stáblistán. Egyedül maga a nyomozás nem érte el a kívánt hatást, de ettől függetlenül a 8/10 pontot nem érzem soknak.

Alcatraz – 1×01-02

Alcatraz – 1×01-02
(Alcatraz)

Először is: én mintha át lettem volna verve. Az előzetesekből egy izgalmas rejtélyekkel foglalkozó, az átívelő szálra építő sorozatot harangoztak be, közbe közel sem ezt kaptuk. Nehéz lenne tagadni, hogy ez egy nem túl egyszerű nyomozós széria, amelyet ugyan kicsit megbonyolítottak a háttértörténettel, de attól még krimi marad.

1963-ban az Alcatraz szigorúan őrzött börtönt a hivatalos verzió szerint végleg bezárták. A rabokat máshova helyezték át, s minden tevékenység megszűnt a fegyintézetben. Azonban ez csak a hivatalos történet. Valójában ’63-ban a rabok, fegyőreik és az épület minden más dolgozója nyomtalanul eltűnt. Napjainkban, több mint negyven évvel később ezek a gyilkosok újra feltünedeznek, s folytatják azt, amit börtönbe zárásuk előtt elkezdtek. Az FBI egy kis csoportja próbálja felkutatni őket, s közben egyre többet derítenek ki a titokzatos eltűnések hátteréről.

Tehát az első két rész alapján az derült ki, hogy minden részben új rabbal fog foglalkozni a csapat, akiket végül vagy elkapnak vagy nem (gondolom főleg azért az előbbi), s a nyomozás során egyre közelebb jutnak a nagy rejtélyhez. Leginkább attól félek, hogy ez hosszú távon kevés lesz. Hiába működik még az elején, nem tudom, hogy egy idő után tudnak-e még újat és érdekeset mutatni, lesz-e elég epizódtörténet mindig, vagy esetleg a mitológia bővítésével fenn tudják-e mindig tartani a figyelmemet. Mindenesetre a pilot és a második rész még remek volt.

Számomra is meglepő, de az Alcatraz sok mindenben erős. Egyrészt a heti nyomozás egyelőre még érdekes, az előbukkanó gyilkosok indítékai, háttere és tetteik úgy tűnik, hogy elviszik a hátukon az egyes epizódot. Másrészről a karaktereket nagyszerűen eltalálták a készítők. A főszereplő nyomozónő kellően határozott és magabiztos, hogy uralja a képernyőt, mellette a civil szakértő is kellemes színt visz a sorozatba. Nem másról van szó, mint Jorge Garciáról, aki már a Lostban is kiváló figurát kapott, most sincs másként. A harmadik fontos szereplő még a Sam Neill alakította FBI főnök, aki mint mindig, most is az összeesküvés fontos alakja, bár fogalmunk sincs, hogy miért.

Harmadjára a légkör adja a legtöbb plusz élményt. A börtön atmoszférája, majd a 2000-es évekre való váltás kellemes kontrasztot alkot, melyet a zenével is szeretnek hangsúlyozni. Emlegettem már egy kicsit, de külön kiemelném, hogy a hangulat megteremtésében sokat segítenek a gyakori visszaemlékezések a ’60-as évekre és az akkori Alcatrazra. Egyre jobban megismerjük az egykori rabok életét és börtönbeli tevékenységét, remélem a későbbiekben is megtartják ezt a stílust.

Összességében tehát egy remek kezdést láthattunk, nekem mind a két rész tetszett még a második kicsit ad hoc jellegű megoldása miatt is. Az viszont biztos, hogy én hamar lépni fogok, ha már a heti epizódokat nem teszik érdekessé, hiszen önmagában a hangulat és a karakterek (no meg az átívelés) miatt nem gondolom, hogy megéri maradni. De ez majd akkor kiderül, addig is úgy átlagosan az 1×01-02 7/10 pontot kaphat.

Hell on Wheels – 1. évad vége felé

Hell on Wheels – 1. évad vége felé
(Hell on Wheels)

Nem olyan régen végeztem a sorozat 8. epizódjával is, s hiába van már csak két epizód hátra az évad végéig, én már nem kívánom megnézni őket. A pilot után még bizakodtam a széria sorsát illetően, ha láttam is problémáit, inkább a kezdés rovására írtam, azonban muszáj volt tudomásul vennem, hogy sok minden nem változott azóta sem.

Ahogy azt az első rész után vártam is, a szimpla bosszútörténet tovább bővült, s inkább a kerekeken guruló város mindennapi ügyleteibe tekinthetünk be. Az amerikai polgárháború után még mindig erős az ellentét a négerek és a fehér emberek között, mint ahogy utóbbiak belső köreikben is állandóak a konfliktusok Dél és Észak ellenségeskedése miatt. A vasúttársaság vezetője gondokkal küzd, kétes ügyletekbe keveredik, miközben a város más tagjainak is megvan a saját bajuk.

Hiába az érdekesnek tűnő felvetések, ha a megvalósítás sok kívánnivalót hagy maga után. A számos szál között a legtöbbet nem sikerült kellően izgalmassá alakítaniuk, a 40 perces részeknél túl sokat unatkozok ahhoz, hogy valóban élvezetes és szórakoztató legyen a sorozat. Pedig néha megvillan az írók tehetsége, akadnak igazán remek párbeszédek és jelenetek, de sajnos a legtöbb nem ilyen.

Az érdekes pillanatok leginkább Bohannon, illetve a vasúttársaság igazgatójához fűződnek, de utóbbit is feleslegesen terhelik szerelmi szállal, s a politikai ügyletekre nem helyeznek elég hangsúlyt. A feszültségre kihegyezett momentumokban nincs elég izgalom, üresen és súlytalanul hatnak a komolyabb drámák is. Nem érzem, hogy tétje lenne, vagy legalábbis igazi érzelmeket mutatnának be.

Mást nem is tudok hozzáfűzni, egyszerűen nem érdekel annyira, hogy nézzem, s helyette mindig akad valami jobb. A lehetőség benne lenne, s olykor úgy tűnik, mintha a készítők valóban ki is akarnák aknázni mindezt, de egyelőre nem hiszem, hogy érdemes maradni. A 8 nézett rész talán érdemel 6/10 pontot.

Legjobb idén látott filmek – 2011

Nem szerettem volna ezt írni, de 2011 nem volt egy remek év filmes szempontból. Hiányoztak az igazán jó produkciók, sajnos a középszer és az éppen szórakoztató alkotások kerültek túlsúlyba. Ugyan lehet, hogy csak én szúrtam pont ki a gyengébbeket, mindenesetre nagyon kevés kiemelkedő vagy legalábbis a korrekt iparosmunkánál jobb filmet láttam. Ilyen tekintetben az Oscar-díj miatt nevesebb művek is inkább csak csalódást okoztak: nagy részük nem volt rossz, de a profi munkánál nem mutattak jobbat – márpedig nekem ez még kevésnek tűnik.

Szokásomhoz híven decemberben próbáltam pótolni az év korábbi részében kimaradtakat, de még így is csak nehezen gyűlt össze 10 olyan film, amelynek a toplistában való szereplését jogosnak érzem. Tehát a továbbiakban 2011-ben bemutatott (hazánkban vagy az Államokban) produkciókat írok, egyébként a filmes naplómat idén is rendszeresen frissítettem. Íme a top 10-es lista és néhány kiemelendő film:

10. A király beszéde (The King’s Speech)

A 10-es lista legaljára került, bár őszintén szólva egy erősebb évben nem biztos, hogy egyáltalán rákerült volna. Hiába a profi forgatókönyv és a remek színészek, mégis hiányérzetem maradt utána. Ettől függetlenül méltán nyert Oscar-díjakat, hiszen a dadogós királyról szóló történet megvalósítása kitűnően sikerült.

9. A félszemű (True Grit)

A Coen testvérek ha vissza nem is hozták, de legalább újra megidézték a western műfajának szellemét. Kiváló párbeszédek és remek színészek jellemzik a filmet, bár az igen magas minőség ellenére valahogy mégsem érzem maradéktalanul elégedettnek magam.

8. Warrior

Elsőre csupán egy egyszerű sportfilmnek tűnik, ám már az első percek elteltével is tisztázódik, hogy itt jóval többről van szó. A ketrecharc álarca mögött egy mély családi dráma bontakozik ki, melyben az alkoholista apa és a sokat látott fiai küzdenek egymásért és a szeretetért.

7. Super 8

Igazi ifjúsági kalandfilm, ahol a kellemes szörnyes történet mögött igazi érzések is lappanganak. A szerethető karakterek mellé értelmes forgatókönyv társult, egy kicsit régimódi, de még mindig szórakoztató és élvezetes stílusban. J. J. Abrams megint bizonyította, hogy a legjobb popcorn-film rendezők között kell számon tartanunk.

6. Engedd el! (Rabbit Hole)

Az Oscar-díj jelöltjei között lehet igazán gyöngyszemekre bukkanni, a Rabbit Hole is a női főszereplő jelölésével vonta magára a figyelmemet. Klasszikus dráma, de mégsem akar igazán nagy dolgokat előadni, inkább csak nyugodt tempóban mutatja be a maga szomorkás hangulatvilágát.

5. A segítség (The Help)

December végén már kezdtem igen nagy gondban lenni, a 10-es listában még mindig üres helyek tátongtak, s én nagy zavaromban lecsaptam az első érdekesen hangzó, kritikai elismeréssel is büszkélkedhető műre.  Nem bántam meg döntésemet, s ez a néger cselédség hányattatott életét bemutató mű minden hollywoodi vonása ellenére is szórakoztató és megható tudott lenni.

4. A hódkóros (The Beaver)

Erős kétkedéssel fogadtam volna, ha valaki azt állítja, hogy Mel Gibson fogja szállítani 2011 egyik legjobb alkotását, ám végül mégis így lett. A hódkóros egy kissé komikus alapötletre építő komoly dráma, tele rengeteg érzelemmel, no és persze az elmaradhatatlan hóddal.

3. Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris)

Woody Allen neve csalogatott a film megnézésére, s nem is kellett csalódnom a rendezőben. Egyedi hangulatú stílusában adja elő ezt a párizsi romantikus múltidézést, s miközben görbe tükröt tart a művészvilág és a nosztalgiázás elé, addig a nézők is elmerülhetnek a varázslatos világában.

2. Élve eltemetve (Buried)

A film címe tulajdonképpen leírja tartalmát is, ám ahhoz látni kell, hogy érezzük azt a rendkívüli feszültséget, amely végig jellemezi az alkotást. Ryan Reynolds egyedül játszik másfél órán át, s a tavalyi év egyik legmeghatározóbb élményét mutatja be.

1. Fekete hattyú (Black Swan)

Aronofsky hihetetlen erejű és lenyűgöző műve egyben az év első megnézett filmje is volt, s azóta gyakorlatilag nem is volt kétséges, hogy ki kerüljön a dobogó legfelső fokára. Natalie Portman és a hattyútánc kombinációjánál idén nem láttam jobbat.

Egyéb kategóriák

Több film is akad, amelyek a top 10-be már nem fértek bele, de mégis érdemes őket külön kiemelni.

Mindenek előtt még kategória nélkül említeném a 127 óra (127 Hours), illetve A harcos (The Fighter) c. műveket, amelyek tökéletesen példázzák az idei Oscar-jelöltekkel szemben érzett ellenérzésemet: profi munkák, remek színészekkel, de mégis hiányzik az a plusz, amely miatt igazán emlékezetesek maradnak.

Az év legjobb animációs meséje: Toy Story 3 – amilyennek egy elsősorban gyerekeknek készült animációs filmnek lennie kell

Az év legjobb animációs filmje: Rango – beszélő állatok és western, s egyben meglepően eredeti, ötletes és humoros; miatta muszáj ketté venni a kategóriát

Az év vígjátéka: Másnaposok 2 (The Hangover Part II) – gyakorlatilag ugyanaz a film másodjára is előadva, de még mindig nagyon szórakoztató

Az év “popcorn-filmje”: A majmok bolygója: Lázadás (Rise of the Planet of the Apes) - egyben az év meglepetése is, a majmos történetből nem hittem volna, hogy ilyen kellemes produkciót is lehet összehozni

Az év képregényfilmje: X-Men: Az elsők (X-Men: First Class) - idén rengeteg képregényfilm született, de nagy részük nem lett jobb az egyszer nézhetőnél, még talán ez volt a legszórakoztatóbb

Az év művészi akciója: Hanna – idén jó akciófilmből sem sokat láttam, bár legalább művészieskedő próbálkozások akadtak, s míg a Drive nekem túl lassú és unalmas volt, addig a Hannát valamivel jobban élveztem

Az év látványa: Álomháború (Sucker Punch) / Transformers 3 (Transformers: Dark of the Moon) - gyakorlatilag ugyanaz a stílus: észbontó látvány, de minden más tragikus

Az év legjobb folytatása: Harry Potter és a Halál ereklyéi II. rész (the Deathly Hallows: Part 2) - nem csak az I. rész, de a második is kiváló volt

Az év legrosszabb filmje: A lány és a farkas (Red Riding Hood) – nem is tudom, hogy mire számítottam, mikor megnéztem

Mozis hölgyek 2011-ben

A tegnapi sorozatos összeállítás mellett elkészült a filmes hölgyekből álló lista is. Az általam látott filmekből állt össze, s bizony van, amiket még pótolnom kell, ugyanis többek között nem láttam az A Dangerous Methodot sem, így nem kerülhetett fel Keira Knightley sem. Itt a tavalyi lista, most pedig jöjjön az idei:

10. Rachel McAdams

Idén a Midnight in Paris c. Woody Allen filmben szerepelt, illetve a Sherlock Holmes második részében is láthatjuk majd.

Sorozatos hölgyek 2011-ben

Minden évben feltűnnek gyönyörűbbnél gyönyörűbb hölgyek a sorozatokban, így a tavalyi után idén is készült egy összeállítás az általam legszebbnek ítélt színésznőkből. Csak azokból a sorozatokból válogattam, melyeket az elmúlt évben néztem legalább 3-4 részen át, így maradhatott ki többek között Zooey Deschanel is.

10. Laura Vandervoort

Az idei év folyamán a V-ben láthattuk – gyakorlatilag másért nem is nagyon érte meg nézni a sorozatot.